semminek nem volt még ennyire vége. üresenállok. kiürült az egész udvar, minden ismét a helyére került, Budapest visszavár, decsodás. az egynapos hétvégi fürdőzés után is úgy tudom érezni, hogy nincs kedvem visszamenni élni. hát még tíz nap után. mindig így kéne, szabadon, vágyakkal, szerelemmel és félelemmel tele, kétségbeesetten keresni magam egy kiscsillag koncert után, nézdasirálymilyenostoba, traktorra mászni mindenkivel, aki abban a percben számít,  éjjel-nappal momentánon meghatódni, inni, fűbenülve sírvanevetni, feküdni a sötétben, a viharban, a sátorban, és nem törődni se a viharral, se a sötéttel, villámlás után távolságot számolni, tábortűznél popcornt sütni, flörtölni, izgulni, patakparton sétálva fagyizni, rímeket mondatni harminc emberrel, beszélgetni mindenről, ami én vagyok, sírni a változásokon, mindennekháttal.

nincs vége, amíg. ezt bármeddig lehet játszani. sosincs vége, csak átalakul. csak nem olyan, mint tegnap, mint tíz napja, mint hét hónapja, mint egy éve.

velemálmodnikönnyebb. hol könnyed, hol brutálisam nehéz velem, azt hiszem. nehéz követni magam. soha nem mondom, hogy. 

vége.