, ülök az asztalomnál, készülök életem első saját szervezésű pszichodráma csoportjára, és szorongok. nem a csoport miatt. hanem mert megnéztem egy összefoglalót a nemtudomhányadik tanárok melletti kiállásról. és mert olvastam ma a Vilmányi Benett-sztorit, több ismerősöm tolmácsolásában. és mert napok, hetek, hónapok, évek óta orrbefogva, nemteljeslélekkel olvasok és nézek híreket, hogy ne szorongjak. mégis szorongok. 

próbálom elhallgattatni magamban azt a hangot, aki hibáztat ezért a helyzetért. a #meddigmég #holélünk és hasonló mondatok csengenek a fülemben, és az, hogy persze én is megosztottam az egyik ismerősöm posztját a szívhang-rendeletkor. persze én is attendeltem több száz tüntetést, összefogást, kiállást, szolidaritást, hogyha én már nem is látom értelmét kimenni az utcára, aki mégis látja, találjon rá véletlenül rajtam keresztül, ha úgy kell lennie és menjen. persze mentem támogatni az alternatív színházat, és még csak nem is posztoltam róla, mert annyira jófej vagyok, hogy nem a kirakatba csinálom. próbálom erősíteni magamban, hogy én megteszem, amit tudok, nem én tehetek róla, hogy itt tartunk, én szavaztam, kiálltam, dolgoztam. 

mégis szorongok. 

ironikus módon a sok önismereti munka, amit azért tettem, hogy meg tudjam élni az érzéseimet, hogy ne tagadjam el, ha fáj, ha nehéz, ha nem vagyok jókedvű, ha nem is akarok épp élni -- szóval ez a sok munka első körben a sok-sok fájdalmat, és most második körben a szorongást hozta elő. 

olyan ez, mint amikor leülök meditálni, mert rohadt ideges vagyok, de nem nyugszom meg tőle, csak megélem, hogy rohadt ideges vagyok. #hátköszi 

szóval most akkor ahhoz, hogy ne szorongjak, mit tudnék tenni? például játsszak a telefonomon, egyek rohadt sokat, nézzek órákig sorozatokat, olvassak a csoportdinamikáról, a protagonista játékok menetéről, hallgassam meg a kedvenc zenéimet, osszak meg még három posztot, nézzek filmet a szorongásról vagy bármiről, olvassak, dolgozzak éjjelig, írogassak egy fiúnak, tanuljak a zh-ra, szervezzek tüntetést, írjak blogot? 

hallgatok napok, sőt, hetek óta. először nem értettem, miért hallgatom, hiszen nem szakítok épp senkivel, miért énekelném, hogy when i get over you the sky will still be blue and i'll swim there if i want to when i get over you. 

aztán megértettem, hogy nem valaki másnak szól ez a dal. ez a szöveg. ez a szívbemarkolóan nyálas szám, ami annyira megfogott, pedig csak random dobta fel a spotify. 

saját magamnak éneklem, illetve annak a részemnek, aki retteg. a régi énemnek, aki túlságosan féltett ahhoz, hogy bármerre elinduljak. aki egy burokban tartott, nehogy sérüljek. aki nem engedett bele egy felnőtt kapcsolatba, aki inkább visszafordult, ha valami már túl jól alakult volna, aki elszabotált mindent és mindenkit, akit csak lehetett. 

szakításban vagyok ezzel a részemmel, már vagy tíz éve. és lassan elengedem. nem hiszem, hogy nem lesz az életem része mindig. de egy másik helyen lesz, nem az utamban. és arról a másik helyről nézi majd, mennyire boldogan élek, míg meg nem halok. #ígylegyen #ígylesz

- ez az egyik opció az adatvédelmi feltételek elfogadására, a másik pedig az, hogy szeretnék változtatni valamin. elfogadom az alapbeállításokat, boldog vagyok, persze, mi más lennék? tudom, mitől vagyok boldog, csak nem tudom megteremteni magamnak, még mindig nem, pedig már annyiszor annyiféleképp próbáltam. k-val beszéltük tegnap, hogy nézhetjük akár azt is, hogy három évvel ezelőtthöz képest hol vagyok. vagy mondjuk egy évvel ezelőtthöz képest. 

azt érzem, hogy meghúztam a határaimat rengeteg helyzetben. megteremtettem az anyagi feltételeket az életemhez. elkezdtem a pszichológia szakot, elvégeztem a pszichodráma asszisztensi képzést. érezhetem, hogy sokat tettem magamért. érezhetem, hogy boldog vagyok és elégedett, azzal, ami most van. egy évvel ezelőtt nem hittem, hogy lesz egy csoport, amit én vezetek. azt sem hittem, hogy újra tudok (nem szeretem ezt a szót, mégis egyre többet használom) kapcsolódni másokhoz. olyan szinteken, amit nem hittem.

és felismerem a gyermekkori mintákat, amiket hozok, például hogy egy másodperc alatt képes vagyok a saját érzéseimet, megéléseimet teljesen háttérbe szorítani és a felszínen a teljes boldogságot tettetni a másik felé, amint megérzem, hogy rosszabbul van, mint én, vagy valamiért nehezebb neki. ezt csináltam tavaly is, és ezt csináltam a múlt héten is. 

gondolom még sokszor fogom csinálni. de ahogy egyre kevesebbszer történik regresszió, úgy egyre többször érzem, hogy tényleg boldog vagyok. nem azért, mert megtanultam úgy tenni, mintha. hanem mert merek az lenni.

én vagyok én, te vagy te, ki a hülyébb, én vagy te? ha válaszolsz, már elrontottad a játékot. én vagy te?

, ezt remélem, miközben már rég vége, és már rég újrakezdődött valami egész más. nem tudom, miért írom, hogy újra. mintha régi mintákat ismételgetnék, amíg meg nem tanulok máshogy reagálni. például odalépni valakihez, akit közel érzek magamhoz. és aztán nem azonnal lelépni, amikor meglepődik vagy máshogy reagál, mint amire számítok. felfogni, hogy nem minden szól rólam. nem minden ellenálló gesztus, mozdulat, arcrezdülés szól ellenem. 

"nem valami ellen, hanem valami mellett döntök." - nemrég ezt mondták. ez egyszerre tölt el nyugalommal és szomorúsággal. szeretnék tudni a "mellett" lenni, de egyelőre úgy fest, nem tudok, és nincs tudásom arról, mi szükséges, hogy tudjak. talán az, hogy szeretnék, az első lépés. 

hogy szeretnék élni. 

és a következő? hogy elvesztem a kontrollt egy kicsit újra, és nem akarom tudni, inkább merem érezni, hogy merre van tovább? vagy ponthogy jól átgondoltan, rendszerbe rakva vigyem az életem? vajon mennyire vagyok szabad? 

a vége jobb. de csak mert a vége, az egyben az eleje is. 

, hamarosan odaérek, ezt írtam pár hónapja, de nem küldtem el. és te nem vártál, miért vártál volna, inkább továbbmentél az ellenkező irányba. persze mihez képest ellenkező, és mihez képest kellett volna tovább várnod.

pár napja én értem oda előbb, és én vártalak a híd lábánál, üvöltött a fülemben valami kivételesen életigenlő zene, és vártam, hogy mire megfordulok, ott leszel. vagy legalább meglátlak a távolban. vágytam rá, hogy lássalak közeledni. de túlmentél a busszal, nem szálltál le, egyébként teljesen érthető okokból. szóval végül máshol és máshogy találkoztunk. 

így is jó. 

minden rendben van. ahogy nem haltunk bele tavalyig a három évbe, úgy most sem fogunk belehalni a ki tudja, mennyibe. tudunk élni egymás nélkül, ez már kiderült. és lehetett volna, hogy az első randin elviszlek abba a hotelszobába. lehetett volna, hogy tavaly elviszel abba a hotelszobába. de nem így lett.

így is jó.

csak nem annyira. mert megint (?) későn láttam meg, mit veszítek. megint nem láttam, mi voltál nekem, mennyire sok és nagy része voltál az életemnek úgy is, hogy nem voltál fizikailag része a mindennapjaimnak. a tiszta szerelem voltál, önmagadban, ahogy mindenáron-bármiáron sugároztad felém, hogy kellek, hogy akarsz, hogy vágysz rám, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. sokkal jobban szerettél, mint én magamat. sokkal jobban szerettél, mint ahogy én szeretni tudtam bárkit. tehát téged sem tudtalak eléggé szeretni. most már tudnálak, de most már késő. szóval szeretem magam, megfogom a kezem, és megyek tovább egyedül.

így is jó.

hiszem, hogy boldog leszel. hogy boldog vagy.

és azt is hiszem, hogy én boldog leszek. csak egyelőre sírok, pedig azt hittem, már három éve, négy éve, öt éve kisírtam magam, amiért elveszítelek. látom magam előtt a meg nem történt életünket, valószínűleg nem pont úgy, de hasonlóan, ahogy az elmúlt két évben te láttad. vajon amikor már sem benned, sem bennem nem lesznek ilyen képek, akkor végleg eltűnik minden esély arra, hogy együtt legyünk? vajon van bármi értelme ilyen kérdéseket feltenni?

mindenesetre így is jó. köszönök mindent.

valaki egészen más. egy lány, aki épp együtt él a szerelmével kanadában, vagy a szomszéd kerületben, a duna túloldalán vagy egy olasz kisvárosban. lehetnék egy nő, akinek majdnem 33 évesen majdnem 3 gyereke van, és épp amiatt nem tud aludni 3:03-kor, mert a kisebbik lánya felsírt és a férje már megint nem ébredt meg. lehetnék tanár, megírhatnám a tanítványomnak, hogy annyira jó szövegeket ír, ami alapján simán azt hinném, harminchárom éves. lehetnék halott, pár méterrel a föld alatt, dönthettem volna úgy, hogy nincs értelme ennek az egésznek és kiugorhattam volna egy magas épületből. lehetnék pszichológus, pszichodráma vezető, végezhetnék sématerápia képzést, és felismerhetném a segítségével a saját működésem nehézségeit. lehetnék fordító-tolmács, lehetnék szörfös vagy gyerekorvos. lehetnék óvónő, akinek a kézügyessége megkérdőjelezhető, de kompenzálja a mesékkel, amiket kitalál. tarthatnék máshol, mással, nem egyedül, nem budapesten, nem ilyen munkakörben, nem ilyen szakmában. 

lehetnék bárki más.

rátaláltam a listára, amit 2019. december 31-én írtam. tervek a 2020-as évre. és mivel most tudtam meg, hogy az életem egyik meghatározó emberének új meghatározó embere lett, mi mással tölteném az éjszakát, minthogy listázom, mik voltak a terveim 2020-ra — és hogy megvalósultak-e:

- szerelmes párkapcsolatban lenni — a szerelem és a párkapcsolat igen, a szerelmes párkapcsolat nem
- apával felvenni interjúkat és elkezdeni a könyvet összerakni — nem
- fejlődni az írásban, novellákat írni, megjelenni az ÉS-ben — nem
- pszichodráma asszisztensi képzést és gyermekdráma képzést elkezdeni — igen
- időt tölteni a családommal — igen
- időt tölteni a barátaimmal — igen
- örökbe fogadni egy kiskutyát — igen
- a momentános munkát átláthatóbb, még működőképesebb rendszerbe tenni — kind of
- kapolcsi udvar szervezésből hatékonyan és jól kivenni a részem — igen (már amennyi momentán udvar összejött)
- a saját projektek között rendet tenni — fogalmam sincs, mit gondoltam saját projektnek, szóval ez egy nem felé hajló kérdőjel 
- önkénteskedni a Bátor Táborban — nem volt :(
- elolvasni legalább 12 könyvet — igen
- utazni — igen, a vírushelyzet dacára, amiért örökre hálás leszek 
- időt tölteni a Balatonnál — igen
- eljárni táncolni — nem
- mindennap aranyórát tartani (mozgás, meditáció, fejlődés) — nagyon nem, illetve hullámokban
- rendszerezni a családi fotókat — nem
- újratanulni a zongoradarabokat, amiket tudtam — igen, hála a vírusnak

18-ból 9 igen, amiből az egyik Bandi, a másik a két pszichodráma képzés (ráadásul az egyikre pályázaton is nyertem <3), szóval azért nem olyan rossz a mérleg. óriási meglepetésemre. lehet, hogy mégsem teljesen irreálisak a céljaim? lehet, hogy mégis vannak céljaim? lehet, hogy mégsem lehetnék bárki más?

épp Bandi, kikéredzkedett ismét, pedig már 11 óra elmúlt, de nem bír magával éjszaka, hiába van lefárasztva napközben, éjjel mégis feléled. a kutya, mint a gazdája, ugye.

nappal, séta közben meglát a réten egy szimpatikus kutyát, odafut, de túl hevesen, elijeszti már azzal, ahogy közelít. állítólag félelemből tesz úgy, mintha magabiztos lenne, már-már félelmet keltően indul meg a másik felé, nehogy őt ijesszék el véletlenül. mire rájön, hogy a másik nem bántja, és jó játszópajtás lenne, a másik már nem bízik benne eléggé. nem lesz az egészből semmi, Bandi inkább tovább is áll, mintha nem érdekelné az egész. a kutya, mint a...

a kutyaiskolában azt mondták rá, hogy elsőre olyan, mintha minden oké lenne, felszabadultnak tűnik, mászkál ide-oda, szimatolgat, odamegy ehhez-ahhoz, vagánykodik. olyan, mintha ő lenne az élet császára. de ez csak látszat, a testbeszédéből az jön le, hogy parázik, túljátssza a vagányságot, nagyobb aktivitással kompenzál, de inkább kellemetlenül és kényelmetlenül érzi magát a helyzetben. csak úgy tesz, mint akinek minden szipiszuper, hogy a többiek ezt lássák rajta. ezen a ponton majdnem megkérdeztem az oktatót, hogy most Bandiról beszél-e vagy már rólam.

egyébként csendben, itthon, nyugalomban jól elvan. csak néha ijed meg váratlan eseményektől. csak néha parázik be, hogyha valami nem úgy van, ahogy számítana rá. és vannak kutyák, akikkel elsőre is jól kijön és nem kell rájuk támadnia ahhoz, hogy ne rettegjen tőlük. csak meg kell találni őket. csak nincs annyira sok. csak nem olyan könnyű. 

most valamit ugat az éjszakában, mert azt hiszi, hogy ez az ő dolga, hogy neki kell elrendezni mindent. hogyha ő nem intézi, nem veszi a mancsába a dolgokat, akkor nem is lesz elintézve. mindjárt szólok neki, hogy nem kell. hogy megnyugodhat, minden rendben lesz. minden rendben van.

először az jut eszembe, hogy nem hiszem el. hogy az nem lehet, hogy apa, az én apukám, aki persze '41-ben született, de nem lehet, hogy nyolcvan éves lett. a nyolcvan, az nagyon sok, elképzelhetetlenül. de ha mégis elképzelem, akkor valahogy úgy látom magam előtt, hogy apa tegnapelőtt kb. még harminckettő volt, most meg nyolcvan. mint ahogy én tegnapelőtt múltam 12 és sírtam, hogy nem mehetek már be az ikea-golyók közé, most meg 32 vagyok.

nagyon ritkán írok arról (de legalábbis nem eleget), hogy mennyire hálás vagyok a családomért. hogy minden szar mellett (ami van, nyilván), minden ellenére és minden közepette is itt vagyunk egymásnak. hogy van egy minta, amit lehet követni, amihez lehet igazodni, ami ellen lehet lázadni, amitől lehet eltérni. és annyian vagyunk a családban, hogy nagyon sokféleképp térünk el a mintától. mégis megvan, hogy a szeretet az alap. hogy jöhetnek politikai erők, gazdasági válságok, covid-sztorik, háborúk, válások, de ez megmarad. és persze nem mondjuk eleget, én sem mondtam apának talán tegnap sem, hogy mennyire szeretem.

legalábbis nem szavakkal. 

mert van, amire nincsenek szavak. illetve nem egy szó van, hanem harminckét évnyi szókezdemény, visszafogott megnyilvánulás, csendes ölelés, integetés az ablakból, úszás a balatonban-tengerben-bárhol, utazás a kocsiban, közös csillagszórózás, hamis éneklés bármikor. és még annyi minden, amire tényleg nem találunk szavakat. 

annyira hálás vagyok, hogy együtt tudtunk lenni, és együtt ünnepelhettünk, nem a teljes nagy családi körben, de legalább nem is képernyőkön keresztül. annyira hálás vagyok, hogy apa nemhogy nyolcvanévesnek, de hetvennek sem érződik. és pláne hálás vagyok mindezért az elmúlt kurva év után, amikor lényegében bezárva töltötte a napjait. hálás vagyok, hogy kibírta, hogy kibírtuk, és hogy most óvatosan ugyan, de megint együtt vagyunk.

és mindenekfelett hálás vagyok, hogy ő az apukám. 

a legjobban.

múlt pénteken jöttem haza horvátországból, és azóta többe-kevésbé karanténban vagyok. ez leginkább abban merül ki, hogy lehetőleg max. másfél méterre közelítek meg mindenkit szabadtéren, zárt térben pedig mindenhol maszkot veszek (vö. pakolás a barátaim lakásában, munka, bolt stb. -- és igen, a maszk valóban nagyon kényelmetlen, és elhiszem, ha valakinek már-már pánikrohama van tőle, mert én is vizionáltam sokszor, hogy nem kapok benne normálisan levegőt). 

szóval nagyrészt szabadon mozgok. nagyrészt tudok találkozni azokkal, akik fontosak, akiket szeretek, akikkel nem bírnám ki, hogy ne lássam őket a saját szememmel. de senkit nem öleltem meg egy hete. ami persze önmagában nem tűnik soknak. csak hogyan tovább?

kit válasszak, kivel tartsam a távolságot, ki az, aki másokkal is ölelkezik, ami már nekem nem oké. a szüleimet, a családomat válasszam vagy a barátaimat? és a barátaim közül kit és emiatt kit ne? ki az, akivel mostantól decemberig nem fogok érintkezni? vagy ki tudja, meddig.

most, hogy megint nőnek a számok, megint jobban kéne figyelni. de hogy lehet jól figyelni, ha pl. a barátaim egy része simán eljár bulizni? ne találkozzak velük? vagy találkozzak, de továbbra se legyek a közelükben? és mostantól meddig?

csak kérdések vannak, csak bizonytalanság, és persze tudom, hogy az én döntésemen múlik minden, hogy az életem - mily meglepő - az én kezemben van, úgy tartom vagy nem tartom a távolságot, ahogy akarom. de a szombati buli alapján vagy az van, hogy tartom a távolságot és biztonságban érzem magam, vagy nem tartom, és ezért veszélyben. olyan nincs, hogy közelítek valaki felé úgy, hogy ne érezzem veszélyesnek. milyen szép metafora az életre. köszi, korona, hogy immár nem a lelki gátjaim szabnak határt a kapcsolataimnak. #vagynemköszi

kéne lennem most, mondjuk öltözni az esti buliba. cseresznyét szedni, mielőtt mind megrohad a fán. és egész máshol kéne tartanom. mindig ezt érzem, immár tíz éve, vagy még több. vajon elmúlik ez? vagy a döntéseim következtében futom újra meg újra ugyanazokat a köröket? meg újra? hogy bármilyen döntést hozok, rosszul döntök, és ahelyett, hogy örülnék annak, amim van, szomorú vagyok a veszteségek miatt? hogy bármilyen döntést hozok, bántok valakit? hogy bármilyen döntést hozok, a vége az, hogy ülök egyedül a kertben, hallgatom a szomszédból átszűrődő rnb-t és arra gondolok, el kéne innen tűnni végleg? 

szeretnék felelősséget vállalni a döntéseimért, és nem másra fogni, hogyha szar az életem, de egyszerűen képtelenségnek érzem, hogy ebben az életben annyira elcsesződött volna bármi, hogy ennyire szarul kell lennem folyamatosan. de nyilván a transzgenerációs örökségre sem foghatok minden rossz érzést már 32 évesen. vagy bármi másra. F. szerint csak simán nem szeretem eléggé magam. ez is lehet. nem véletlenül hiszem, hogy a kutyám is jobban szeret bárki mást, és boldogabb lenne bárhol máshol. mármint néha ezt hiszem.

néha pedig csak legyintek az egészre, az eltűnnihirtelen-gondolatokra, a szomorúságra, az egész nyomorult fájdalmas lélekrészemre, és felkelek, mert tényleg öltözni kell, buli lesz, buli az élet, csak észre kéne vennem (?).

az előző életemben valószínűleg kihagynék egy csomó szuper programot, amit előzetesen bejelöltem a facebookon érdeklődömre, mert mégsem lenne kedvem elmenni. valószínűleg nem lennék ébren hajnalig, vagy ha mégis, akkor nem azért, mert verseket olvastam fel a telefonomnak, hanem j.ékkal buliznék valahol a belvárosban. a kézfejem nem nézne ki úgy, mint a rinocéroszbőr, a körmöm ki lenne festve, a sminkem ugyanúgy el lenne mosódva, mint most, csak nem a könnyektől, hanem... vagy de. valószínűleg rengeteg pénzt költenék alkoholra, és sokkal kevesebbet tisztítószerre. a lépésszámlálóm nem 5000-nél állna meg, és nem kertészkednék vagy sütnék almás pitét.

de nem az előző életem van, hanem ez a mostani. még alig egy hónapja tart a karantén, de mintha egy örökkévalóság telt volna el. persze azért is, mert nem alszom valami sokat. meg azért is, mert egy nagy massza lett az idő, nem strukturálja semmi azon kívül, hogy a kutyának kétszer adok enni egy nap, és éjjel valamivel sötétebb minden, mint nappal. de összességében csak hömpölyög vagy épp csordogál az idő, teljesen ad-hoc szabályozza az intenzitását, nyitja-csukja magát, mint egy elromlott csaptelep.

az egész világon mindenki ugyanarról beszél és ugyanazt érzi, ugyanazt, amit én is: a gyász fázisait, a kétségbeesést, a sosemleszmársemmiugyanolyan-örömét és fájdalmát. j.val azt beszéltük, ez az egész olyan, mint egy szakítás (vö. gyász, ugye), fel kell dolgozni, hogy semmi sem lesz olyan, mint eddig, aminek vannak előnyei és hátrányai, de még egy átmeneti fosban vagyunk, ahol nem tudjuk, hogy milyen lesz a szakítás végeztével az új élet, csak azt tudjuk, hogy másmilyen, és azt tudjuk, hogy fogalmunk sincs, mi vár ránk. bizonytalanság, valószínűleg ez a szó írja le a legjobban, amit érzek. és ki vagyok szolgáltatva saját magamnak is, az érzéseim olyan módon törnek rám, mintha más dolgom sem lenne egész nap, csak velük foglalkozni. és mi van, ha elfelejtek személyesen kommunikálni? mi van, ha annyira megszokom, hogy nem ölelek és érintek meg senkit, hogy már annyira sem lesz kedvem, mint előtte volt? mi van, ha annyira kényelmessé válik az itthonlét, hogy nem akarok többé kimenni? mi van, ha az összes gyerekkori fájdalmamat most kéne feldolgozni, és nem vagyok rá képes? mi van, ha feldolgozom, teljesen más ember leszek, és a barátaim sem tudnak hozzám kapcsolódni, nemcsak én hozzájuk? mi van, ha azt érzem, sokkal egyszerűbb lenne, ha vége lenne inkább az egész életnek, mint érezni ezt a sok bizonytalanságot és fájdalmat? mi van? mi lesz?

ja igen, költészet napja. most legyen ez:

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

ez a szám megy a fejemben napok óta. és nem csak a fejemben, hanem a telefonon is, zuhanyzás, készülődés, smink, körömlakk, harisnyafelvétel közben. mintha felvételt akarnék készíteni saját magamról, egy klipet - micsoda klisé -, ahol egy lány készül a szerelmével találkozni. vagyis nem a szerelme, ez erős szó, hiszen alig ismerik egymást. egy nagyon kedves ismerős. ez meg gyenge. az érzései hullámoznak, mint a szavak, amiket próbál megtalálni, de mindet elhasználták már, vagy ő maga tépte el a jelentésüket az elmúlt 10 évben, amióta először “szerelmes” volt. szóval én vagyok ez a lány, aki évek óta készülődik, ruha fel, smink fel, kabát fel, ruha le, smink le, alvás, újrakezdés. évek óta készülődöm, hogy?

hogy azt érezzem, amit most? hogy villámcsapás és az sem érdekel, ha soha nem történik semmi, mert ha most nem, akkor majd a soha után, amikor megint újrakezdjük, más minőségben, más testben, más életben. mert már minden megtörtént, anélkül, hogy bármi történt volna, és ha egy párhuzamos univerzumban találkozik a (megint pátosz, de nincs más szó erre...) lelkünk, akkor az lesz, ami itt most nem lehet. akkor nem lesz félelem egyikünkben sem. nem lesz az, hogy elhagyták, ezért fél, hogy én is ugyanúgy hagynám el. nem lesz az, hogy annyira fontosak számomra az elvárások, hogy képtelen vagyok lebontani magamat az érzéseimig, nem lesz megakadás egy olyan mondattól, hogy “számomra teljes error, hogy tetszhet neked pont ő”, mert annyira el tudom fogadni, amit érzek, hogy senki és semmi nem billent ki belőle. 

addig pedig maradnak a közös séták, a nevetés, a hasonlóság, a zavar, a végtelen beszélgetések, addig marad ez az élet, ami most és itt tud lenni, éppen így, ilyen random-izgalmas-furcsa varázslatban. 

pedig amúgy erősségem a beszélgetés, és mégsem. teljesen kész vagyok magamtól. írni legalább még tudok. egyszer a. mondta, hogy meg szeretne tanulni jól fogalmazni írásban, az neki nem megy, csak szóban. mondtam neki, hogy én azért írok, mert az könnyebb, és örülnék, hogyha szóban menne, akkor nem kéne annyit írni.

persze írásban sem mindig megy, de azért könnyebb.

sziahogyvagy.

mindenokéköszi.

nagyontetszel.

amúgyróladszólazaszöveg. 

a sziahogyvagyig legalább eljutok, aztán legrosszabb esetben ez lesz az a sztori, amiből megtanulom, hogy még akkor is érdemes kezdeményezni, hogyha nem. 

a nők állítólag jobban félnek a visszautasítástól, mert kevesebb részük van benne. a párkapcsolatokban, kezdeményezésnél. szexelünk? - kérdezi a férj. nem! - válaszolja a feleség, és minden oké. de ha fordítva történik, az már para, akkor meg kell a szívnek szakadnia. persze általánosítok. mert én valószínűleg akkor is rettegnék a visszautasítástól, hogyha férfi lennék. ha visszautasítanak, akkor nem szeretnek, és ha nem szeretnek, az rosszabb a halálnál, akkor már jobb örökre egyedül. ha nem utasítanak vissza elsőre, akkor majd később vissza fognak, mert már majd nem fognak szeretni, és ha nem szeretnek, az rosszabb a halálnál stb. ez a lelkem logikája.

néha szeretném azt hinni, hogyha tisztában vagyok a rossz működéseimmel, akkor könnyebben túl is lépek rajtuk. az elmúlt tizenöt év nem ezt mutatja, az előtte lévő időszakra pedig nem emlékszem.

néha szeretném azt hinni, hogy a rossz működéseim tesznek azzá, aki vagyok, és ha a minősítést elhagyom, működésként még akár el is fogadhatnám őket. és örülhetnék, hogy vannak mégis érzéseim. hogy csodás emberek vesznek körül. hogy folyton megismerek újabb csodás embereket, és felismerek kevésbé csodásakat, akiket ki tudok tenni az életemből. 

néha szeretném azt hinni, hogy egy bejegyzésen/napon/órán belül azért tudok egyszerre lelkes, szerelmes, kiábrándult, fásult, izgatott, vidám, rátarti, önsajnáló, önelemző, megbocsátó, ítélkező, szomorú, vágyakozó stb. lenni, mert annyira összetett személyiség vagyok, nem pedig mert skizofrén...

amúgy meg a koronavírus magyarországra érkezett, hivatalosan sem ajánlott puszilkodni, ölelkezni, szóval ha cseten alakítom a kapcsolataimat és élőben blokkolom, akkor csak elővigyázatos vagyok, nem pedig érzelmileg zárkózott. ugye.

nyilván megint semmi nem úgy történik, ahogy terveztem, hogy történjen.

illetve nem semmi, mert például a tegnapi buli pont olyan volt, amilyennek lennie kell, vicces táncolás, beszélgetések, hajnali csetelések, imádtam.

és Bandi, a kutyám is minden várakozásomat felülmúlja azzal, ahogy figyel, ügyesedik, okosodik, rám hangolódik és én is rá. megfigyeltem egyébként azt a rendkívül egészséges működést, hogyha valamit szarul csinál, akkor magamat okolom, de hogyha valamit jól, akkor őt tartom okosnak. jó önismereti trip ez a kutyázás. első héten például biztos voltam benne, hogy nem szeret, és örülne, hogyha inkább más lenne a gazdája. és biztos voltam benne, hogy egyedül ezt nem fogom bírni. aztán kiderült, hogy nem vagyok egyedül, csak mindig azt képzelem. hogyha segítséget kérek, akkor kapok is. csak valamiért nem kérek. mert az már a gyengeség jele? mondjuk.

meg mondjuk, hogy hiába mentem el randizni x emberrel az utóbbi hónapokban, nyilván a terveimmel ellentétben olyasvalaki tetszett meg, aki lehetetlen, elérhetetlen, nem pedig egy 30-40-es csávó, akivel kutyasétáltatás közben összeakadt a tekintetünk... vagy legalább egy bárpultnál összenézünk és tudjuk, hogy mindketten pont ugyanazt szeretnénk az életben: egymást! és a függöny legördül, és végefőcím, és közös záródal arról, hogy bár fogalmunk sincs, mit akarunk kezdeni az életünkkel, de azt kurvára együtt. nem ez történt, és ezen még harminckét évesen is ki tudok akadni.

persze akár élvezhetném is, hogy megint egy random emberhez érzek vonzódást, akivel ugyan nem valószínű a boldogvég, de legalább valamit érzek közben. hiszen az elmúlt két hónapban azért nem írtam se ide, se a naplómba, se novellát, se semmit, mert nem akartam érezni. most legalább ezt megengedem magamnak. csak mondjuk harminckét évesen lehet, hogy már nem ennyire random kéne élni. 

és akkor mi van? 

szerettem volna írni idén (értsd: novellákat például), ezért szeptember óta minden alkalommal, amikor a blogba kezdtem volna gépelni, leállítottam magam. most viszont évvége van, az év utolsó napja. kedd. és annyira meleg a napsütés, hogy simán ki tudtam menni a kertbe hálóingben, mezítláb. teljesen off, hogy ma van december 31., hogy eltelt a karácsony, eltelt a nyár, eltelt a szülinapom, a tavasz, az utazások, az év. szóval megint itt vagyok.

2020-ban olyan céljaim is vannak, amiket már 2018-ra megfogadtam, szóval lesz min dolgozni. azt hiszem, nem megy a kevesebb több elv, nekem inkább a több helyett még több megy. egyszerre vagyok csalódott és boldog. lelkes és kiábrándult. izgatott és fásult. egyszerre érzem, hogy a helyemen vagyok az életemben, és mégis másra vágynék. szóval lássuk, mit szeretnék 2020-ban elérni/megvalósítani:

- szerelmes párkapcsolatban lenni
- apával felvenni interjúkat és elkezdeni a könyvet összerakni
- fejlődni az írásban, novellákat írni, megjelenni az ÉS-ben
- pszichodráma asszisztensi képzést és gyermekdráma képzést elkezdeni
- időt tölteni a családommal
- időt tölteni a barátaimmal
- örökbe fogadni egy kiskutyát
- a momentános munkát átláthatóbb, még működőképesebb rendszerbe tenni 
- kapolcsi udvar szervezésből hatékonyan és jól kivenni a részem
- a saját projektek között rendet tenni
- önkénteskedni a Bátor Táborban
- elolvasni legalább 12 könyvet
- utazni
- időt tölteni a Balatonnál
- eljárni táncolni
- mindennap aranyórát tartani (mozgás, meditáció, fejlődés)
- rendszerezni a családi fotókat
- újratanulni a zongoradarabokat, amiket tudtam

hát így. mostantól legalább tudom, mihez tartsam magam. gyere 2020.

tegyem a káoszt a fejemben. de csak olvasok vagy sorozatot nézek mostanában. rendezni kéne a gondolatokat, felírni mindent, ami eszembe jut, aztán kihúzni, ami nem fontos. irányt adni a lépéseknek, erőt a cselekedetekbe, hogy ne csak súlytalanul terelődjenek ide-oda a gondolatok, legyen valami rendszer, koordináták, mértékegységek, jelzőlámpák vagy táblák, valami, ami segít, hogy ne káosz legyen. rohanok előre, csinálom, mozgásban vagyok, de lelassul az egész, kilépek, kiugrom, leállok. elkezdek olvasni vagy elveszek egy filmsorozat világában, mert ott meg van mondva, kinek mi a szerepe, ki mit csinál és mit nem. eleje, vége, közepe, konfliktus és megoldás. vagy ha nincs is megoldás, akkor is van, mert vége, kikapcsolom, elkezdek nézni egy másikat. 

de a saját életemhez, a saját tetteimhez nem találunk szavakat. ide-oda mozgás van, szavak nincsenek rá. szerelem? vágy? szenvedély? kétségbeesés? gyávaság? félelem? bátorság? bizonytalanság? 

nem, egyik sem és mind egyszerre. minden egyszerre van. és nincs. és? 

a májust, ebben a hónapban születtem, ebben a hónapban van a névnapom, ráadásul ilyenkor már meleg is van, napsütés és boldogság, legalábbis így emlékszem vissza a májusokra. 

holnap (vagyis ma) indul az első bátorságkihívásunk, egy hét bátorság a bravepointtal, de nekem csak az jár a fejemben, hogy mennyire nem vagyok bátor. hogy az elmúlt éjszakákat az így jártam anyátokkalt nézve töltöttem, hogy ne kelljen szembesülnöm az életemmel, és ma, amikor végre a végére értem a sorozatnak, egész este egyébként fantasztikus filmeket néztem - szintén menekülésből. pedig vár egy csomó terv, egy csomó könyv, rengeteg fiók és doboz és fotó, amiket rendszerezni lehetne, de nincs kedvem. a nincs kedvem pedig általában azt jelenti, hogy nem merek. félek lépni, félek bármerre mozdulni, félek élni a kibaszott csodálatos életemet, mert mi van, ha elbaszom. most épp jó, most megvagyok, elvagyok, de mi van, ha bármi kibillent ebből. például hogy mindjárt itt a szülinapom, és ez is inkább semleges vagy meglepő, mint örömteli. hogy tizenéve készül a regényem, de még mindig csak a fele van meg, az is félig. hogy nem beszéltem a-val már 20 napja. hogy amikor végre hozok döntéseket, azok inkább rossz döntések, és szembeköpöm magam értük. hogy túl sok a lány az életemben, és nincsenek férfiak, hogy hol a faszomban vannak a normális férfiak. hogy már nem mozdít meg bennem semmit, hogyha valamelyik nemnormális politikus azt mondja, nem egyenrangú ember az emberrel, csak legyintek, hogy ez van, ez megy itthon, ez magyarország, hát kitérdekel, miközben tudom, hogy igazából engem érdekel, de nem teszek semmit, ezért tehetetlennek érzem magam. 

szóval amúgy jól vagyok és szeretem ezt a májust is, csak épp mindjárt harmincegy leszek, és még azt sem tudom, hogy mit kéne tudnom ahhoz, hogy tudjam, mit nem tudok.

!!! el sem hiszem! három éve agyalunk azon, higy mit kellene kezdenünk együtt, és kb két és fél éve azon, hogy mit kezdjünk a bátorsággal mint témával. mert az biztos volt, hogy ezzel kell foglalkoznunk együtt, csak annyiféle utat és lehetőséget láttunk (és látunk) ebben, hogy nehéz volt megtalálni az irányt, amivel el tudjuk kezdeni. 

a mindentakarunkegyszerreazonnal mentalitásból le kellett adni nagyon sokat, plusz határidők, plusz csodálatos barátok segítettek, és most kész! él, virul, létezik:

thebravepoint.com

május 20-tól egy hét bátorság kihívás, aztán határ a csillagos ég! <3

olyan sokat lehet megtudni-megtanulni. nemrég például d.val idéztünk fel régi sztorikat, általános iskolából, amikről utólag esnek le, hogy mit jelentettek. 

nehéz megfogalmazni az érzést, ami most elfogott. azt hiszem, valami olyasmi, hogy néha mintha ugrások történnének az életemben. van egy szakasz, ami nagyon fontos, mondjuk általános iskola harmadik osztály, aztán egy egészen különálló, egészen másik szakasz, a gimnázium vége. megint külön a kutyaólak csendje a hatéveskori fülfájásom. aztán amikor k.e-vel voltam együtt, aztán totálisan külön g. szakaszok, közben pedig üresség. és sokszor úgy is érzem, hogy nincs kapcsolódás, hanem például 18 évesen voltam valaki, most meg vagyok valaki egészen más.

aztán vannak olyan pillanatok, amikor összeáll a kép, vagy legalábbis kicsit összébb, és folytonosságot érzek tizenhároméveskori önmagammal is meg a huszonegyévessel is. és azt hiszem, ezért szeretem megtartani, és időről időre nézegetni a régi füzeteket, könyveket, naplókat, jegyzeteket, színházjegyeket, karácsonyfadíszeket, ajándékkísérőket, randomcukiságokat stb. meg ezért szeretem, amikor kiderül egy beszélgetés során, hogy gyerekkoromban is volt jele már annak, hogy nemcsak a fiúk tetszenek. 

persze van az is, amikor egy helyszínről vagy a pocsolya szóról jut eszembe, milyen voltam valakivel, szóval nem mondom, hogy a tárgyakhoz vagy bármihez kéne ragaszkodni. csak annyi, hogy szeretek egy lenni régi és új magammal legalább néha. 

(kísérlet)emet 2008-ból, mindkettőt egy weöres-szeminárium beadandójaként írtam. most itthagyom őket. (persze az eredeti dokumentumokat is megtartottam, nyilván...)

1. 

ezer arcom fájdalomba dönt és megszabadít.
sírok. ordítok. nevetek. suttogok.
egyetlen mozdulatlan. teljes
íthetetlen feladatkörömben minde
nem kitárom indulok és erkezem mozdulok
es megmásíthatatlanul örökre létezem
eurydiké nélkül és ellene
mégis folyton-folyvást vele
és megyek és játszom és meghalok
és nem nem nem értenek
pedig itt vagyok.
és ragyogok.

2. 

hangtalan suhansz és mozdulatlanul.
észrevétlen maradsz. a kövek nem érted álltak össze
végtelen aranyhajú lebegő remegő heggyé.
a városok a tájak az életek között 
suhan dallamok az elfelejtett rég nem látszó
mégis játszó antik hősöknek.
talán ősödnek nézik. és mégsem érzik
meg soha a te fény-öleléseidet.

------- 

és akkor jöjjön az eredeti, csodálatos vers <3
(sajnos a formázást nem tudtam normálisan megtartani)

Weöres Sándor
A játszó Orpheus

Kapum keleten az éjből tárul. Énekem a láng,
robogó, szertenyilalló: a sötét, sima víz tereit
fürtösre tépi.
Gyüszüvirág-sürüben ébredek,
bogárhéj-koponyámban mogyorónyi mennyboltozat,
hol a néma dal hullámait három fonál
lengeti: szellő, csíra, és lehelet.
Földmélyi habokban
Szétkanyarog mosolyom, villog a nap-nem-érte redők közt,
tarka köveken átsüt, iramodva kiszökken,
a fény ölein kivirul.
Harang megkondul, óriás
harmatgömb, csigaház, sás-kard a patak remegő
tört tükrében, villám, mely a hegy szívébe hasít.

Én, a bimbó, nyitom érintetlen szirmaim,
én, a fiú, fogom únt könyvem és másra gondolok,
én, a leány, képzelt szeretőmmel lázban küzködöm,
száraz nagyanyóként korholom gyermek-alakjaim,
míg eb-mellem hűsöl a pitvar faragott kövein
örökös hullámzással.
Fagyban, korahajnal előtt
mozdulok, indulok, szerszámozom paripáimat,
szemközt a tűzáradat, keringek, utam gomolyog,
a párából hegy emelkedik, sugár-koszorú a fején,
lebegve a légben áll, csengő szél övezi
és gyűrűző sárkányok, az égből ereszkedik
kopár meredekje, kusza ködön terpeszkedik
alacsony medencéje, derengésből botladozik
ezernyi aranyszál-zuhatagja, zsenge füvét
öntözi tiszta forrás.
A rétre csapom paripáimat,
végignyújtózom a fennsíkon, tárt karjaim
két sziklaormot ölelnek; göndör szőke hajamból
kel a nappali fény; a táj lehajló szélein
lábam a távolodó éjbe csügg; mellemből buzog
az égi kút, átizzik bordáim közén.

egyszerűen nem tudok leállni a pakolással és a rendezkedéssel. jegyzeteket készítek, hogy mit tervezek a következő hétre, mit csináltam meg ezen a héten, minek kell mindenképp kész lennie még ma. to do list a telefonomban a saját teendőkről, az öt-nyolc futó projektről pedig e-mailben, papíron és táblázatokban egymásra mutató linkek garmadája. 

és akkor arról még nem is beszéltem, hogy elköltözik m., szóval a lakást is teljesen át fogom rendezni. vagyis szeretném, de aztán mindig rájövök, hogyha három szobára van négy kanapé, hat polc, hat szekrény, egy ellipszistréner, négy asztal, valamint egy zongora, akkor nem biztos, hogy az új elrendezéssel könnyű lesz elérni, hogy minimalista legyen a hatás. vagy legalább a háromból egy szoba ne tűnjön bútorraktárnak... szóval ezen még dolgoznom kell.

az egyetemi jegyzeteimet elkezdtem kidobálni. főleg tanulmányokat, amiket már anno sem olvastam el. azért az irodalomelmélet nagy részét megtartottam, hátha... az önismeretemen még van mit csiszolni, na. azt viszont nem tudom, hogyha egy finnugor nyelvrokonságról szóló papírkötegtől nehezen váltam meg, vajon milyen érzések lesznek bennem egy kanapénál vagy egy ruhásszekrénynél.

az egész pakolásmánia úgy jött amúgy (azon kívül, hogy m. költözik és tavasz van és túúúúúlsok a cucc mindig), hogy elkezdtem mariecondót nézni netflixen. ő az a csaj, aki szerint csak azt tartsd meg, ami örömet sugároz ("sparks joy"). na most az a probléma, hogy nekem nagyon sok minden örömet sugároz, és ha kidobok egy kombinált óra-ceruzatartót, amiben kis radírállatkák és -zöldségek ücsörögnek, akkor félek, hogy később megbánom, mert pont kedvem lesz egy kis időt tölteni a radírkákkal... 

mindezt úgy, hogy elvégeztem egy 250 órás pszichodráma önismereti csoportot, ahol az elengedéssel dolgoztam. mi lenne anélkül, tejóég.

de túlzok amúgy, mert fölösleges ruháim például alig vannak, kegyetlenül kiszelektáltam, amit nem hordok, és tökjó érzés. szóval van egy kép a fejemben arról, hogy a lakás rendezett lesz, és annyi cucc lesz benne pont, amennyivel jól érzem magam. meg egy olyan kép is van, hogy ettől az életem is rendezettebb lesz.

(csak ez az átmeneti állapot-érzés elmúlhatna, amit hónapok óta érzek. csak tudnám, mi kellene ehhez.)

a napokat, amikor már 3:34-kor jelez az órám, hogy megtettem tízezer lépést. amikor kiderül, hogy egy ismerősöm ismerősének van egy lakása elképesztő tetőterasszal és kilátással legnagyobb szerelmem csodálatos tornyaira (vö. bazilika), és nemcsak az egész napsütéses tavaszi délutánt töltjük ott, hanem egy random kialakuló házibuliban is ott ugrálok éjjel, a barátaimmal, azt üvöltve, hogy i just wanna feel this moment. 

és szeretem azokat a heteket, amikor három színházi előadást nézek meg, és mind olyan, amit szívesen megnéznék újra. dolgok, amikért érdemes élni. ascher tamás háromszéken. budapest improv show. és lehet, hogy az én ingerküszöböm van alacsonyan, de valahogy idén minden előadást imádtam, és egyszerűen nem tudok betelni az emberek tehetségével, kreativitásával, odaadásával. 

és szeretem azokat a hónapokat, amikor kitavaszodik. és azokat az éveket, amikor egyre jobban összerakom magam, és beindulnak azok a dolgok, amiket terveztem, és random megtalálnak olyan feladatok, amiket szívesen csinálok, és kikerülnek olyan munkák a látókörömből, amik viszont baszták az agyam eddig is. és azt hiszem, egyre inkább elfogadom az árnyoldalaimat is. például hogy néha nem válaszolok sms-ekre, néha (gyakran) nem indulok el időben, vagy hogy halálfélelmem van, hogyha azt érzem, "túl" közel vagyok a boldogsághoz.

ülök, ahol a regényem főhőse, akivel annyira rég foglalkoztam, hogy a nevét is nehezemre esik felidézni. 

persze nem erről akartam írni, hanem hogy szeretek élni, azt hiszem. annyi minden történik mostanában, főleg a lelkemben, azt hiszem, hogy nem is mindig tudom lekövetni. másfél hete azon sírtam, hogy nem fogok tudni soha lakást venni, és a faszom kivolt. a lakás mellett azon is, hogy bár olyan lassú a laptopom, hogy kb. rászoktam egy játékra a betöltődés közbeni idők eltöltésére, nem tudok egy kibaszott új laptopot venni, mert nincs pénzem. igen, harminc éves koromban a szüleimmel élek, mégsincs pénzem egy laptopra, és ezen vekengtem. 

aztán valahogy leálltam, nem is tudom, hogyan. és aztán volt a rengeteg történet, amit most egy munkához olvasnom kell, erős nőkről, küzdelemről, kibaszott szar helyzetekről, amikből nincs kiút, meg olyanokról, ahonnan megtalálták a kiutat, és imádom ezeket a történeteket. annyira remélem, hogy fogunk tudni valami olyat csinálni, amin végigmenve hasonló érzések lesznek majd a látogatókban, amik bennem megszületnek a női sztorik hatására...

és volt a frida kiállítás. amit annak ellenére tudtam nagyon szeretni és megélni, hogy rengetegen voltak, és kb. csordajelleggel vonultunk végig. és egyedül szerintem még nem voltam kiállításon, és ez is érdekes élmény volt.

aztán meg volt a margófeszt, a rengeteg jobbnál jobb könyvvel, emberrel, szentesi könyvbemutatójával, ami a tökéletlenségével volt csodálatos és inspiráló, meg persze nádassal, akinél rájöttem, hogy "gyorsuló világunkban" basszameg már nincs türelmem végighallgatni, aki lassabban beszél, pedig lehet, hogy néha nem ártana odafigyelni (meg lelassítani és türelemmel várni, míg betölt a gépem stb...). szóval szentesinél meg nádasnál is azt éreztem, hogy annyira jó lenne, ha én tudnék ennyire a saját dolgomra figyelni. hogyha nem azon paráznék már mióta elkezdtem írni, hogy mások mit szólnak majd, és hogy biztos nem vagyok elég okos, tájékozott, nem írok elég jól, elég izgalmasan, választékosan, és egyébként is, senkit nem fog érdekelni, amiről én beszélek, mert úgyis elmondták már jobban és az összes ilyen para, ami már önmagában is kurvára unalmas. szóval ha csak meg tudnám írni ugyanazt, ahogy én érzem, én látom, én tudom.

vagy hát igazából még az sem lenne para, hogyha folyamatosan ezeken pörögnék amellett, hogy írok, de ugye nem ez történik. hanem a nagy semmi történik. meg ha mégis megjelenik valami, amit akár szeretnek is, vagy érdekesnek találnak, vagy ha kiállok egy színpadra és felülmúlom önmagam - akkor is az van, hogy ésakkormivan? legközelebb úgysem sikerül, akkor minek is megpróbálni, ugye. hát ugye nem?

ami miatt pedig elkezdtem eredetileg írni ezt a bejegyzést, az az, hogy nemrégiben megállapítottam, mennyire befolyásolható vagyok, mennyire nincs saját véleményem dolgokról, mert ugye hülye vagyok hozzá (nem elég okos, tájékozott stb. ld. fenn), és mennyire csak azután mondok ítéletet, hogy már a nálam okosabbak és tájékozottabbak leokézták.

aztán van, amikor valami beüt. például ilyen a saving mr. banks című film, amiről tegnap olvastam egy nagyon lehúzó kritikát, és nem érdekel, mert én akkoris imádom azt a filmet, nekem fontos, hiteles és érvényes. szintén tegnap láttam a star is born című filmet (magyarul csillag születik, no comment...) lady gagával és bradley cooperrel. és azon kívül, hogy szerelmes vagyok lady gagába, csak annyit mondanék el erről a filmről, hogy az amerikai giccsekkel együtt zseniális szerintem. egyszerre szeretnék dalokat, verseket, regényt, blogot írni, meghalni, megszületni, körbeutazni a világot, szerelmesnek lenni és abba is belehalni. 

azt hiszem, ezek az élmények fridától kezdve nádason és szentesin át az izgalmas és rettenetes női sztorikon keresztül egészen az újra meg újra lejátszott shallow című számig, amit nem unok meg, szóval ez az összes élmény a kockázatokról szól, amiket nem merek bevállalni, hogy nehogy elbukjak, nehogy megsérüljek, nehogy a földre zuhanjak és azt érezzem, soha nem tudok felkelni többé. 

a regényírás szüneteltetése, a munkáim halasztgatása, a nemrandizás, a nempasizás, a nemcsajozás, azt hiszem, mind-mind erről szól. félek élni. mert a biztonság annyival biztonságosabb.

a regényem főhőse amúgy Karolina. random adtam, mert egy másik szereplő megszólította, és muszáj volt kitalálni gyorsan valamit. nem néztem utána, egészen máig.
Karolina névnap: február 2., a húgom születésnapja.
Karolina név jelentése: bizonytalan.

mostanában offline naplót, hogy mindig elfelejtem, hogy van blogom is. 

a balaton partján ülök, és próbálok regényt írni, de annyi minden történik folyamatosan, hogy nem tudok koncentrálni. meg lehet, hogy nem is vagyok elég kitartó egy kibaszott hosszú regény megírásához. 18:38 van és megy le a nap, és megy el a nyár, én meg próbálom megállítani azzal, hogy egy kisruhában ülök, mintha még nem kezdtem volna el fázni, pedig már egy órája is evidens volt, hogy inkább farmert kéne venni. 

persze nem panaszkodom, 24 fok van, látszik innen az egész balaton, a nap vörösre színezi a vizet.

mostanában olyan, mintha mindenkinek gyereke lenne. megyek az utcán, és kisgyerekek, kisbabák jönnek szembe. és nem tudom, ez azt jelenti, hogy én is szeretnék gyereket, vagy csak simán kezdek ráparázni, hogy ennek aktuálisnak kéne lennie, ehhez képest azt sem tudom, hogy magyarországon vagy kanadában képzelem az életem, és hogy egy férfival vagy egy nővel. furcsa módon csak a gyerek biztos. arról nincs meggyőződésem, hogy valakinek én tudok lenni a tökéletes társa, az anyaságnál meg el tudom fogadni, azt hiszem, hogy úgyis elbaszod valahogy, ezért nem is törekszem, hogy tökéletes tudjak lenni. 

ez azt jelenti, hogy kötődési zavaraim vannak? hogy át akarom ugrani azt a részt, amikor megismerkedem valakivel és összekötöm vele az életem? vagy a gyerekekkel kapcsolatban tudom azt a feltétel nélküli szeretetet adni, amire szerintem szükségük van, egy párkapcsolatban viszont problémáim vannak ezzel? mert ott elvárom, hogy visszakapjam? és miért nem gondolom, hogy egy gyereknek azt a mintát kéne látnia, hogy a szülei szeretik egymást és azért szerették volna, hogy ő a világra jöjjön? miért nem fontos annyira, hogy kapcsolatban legyek, mint hogy gyerekem legyen? az ösztöneimet próbálom átfordítani lelki okoskodássá? de akkor miért akartam már 12 évesen is anya lenni?