óta mindig megnyitom a blogom, már vagy huszonöt üres piszkozat van elmentve. aztán semmi. mászkálok a városban, blogot írok magamban, és mire a géphez jutok, elfelejtek mindent. ráadásul az én gépem befuccsolt, végleg meghalt, már lassan bekapcsolni sem lehet öt percnél tovább.

nézegetem ezt a képsorozatot, és azon gondolkodom, vajon ha egy álomajtón mész ki és be mindennap, akkor szebbnek látod-e a világot is. vagy ha mondjuk ez a kép lóg a faladon eredeti méretben, jobb-e bármi.

persze most semmi. sehogy se jó, semmi se jó, várom nagyon, hogy menjek végre bátortáborba és ne a saját kreált problémáimmal foglalkozzak minden józan percemben. közben meg azt is érzem (óigen, ki kell használni az utolsó napokat azért még egy kis nyünnyögésre), hogy folyik körülöttem az élet, és másokkal van mindenféle, én meg csak állok egy helyben.

ülök és állok és fekszem és nem mozdulok. micsoda újdonság.