elköltöztem. minden reggel a bazilika harangjára ébredek. és lassan franciául álmodom, bár valójában még mindig nem tudok feleannyira sem, amennyire szeretnék. de azt sajnos tisztán értem, amikor valaki üvölt a telefonba olyasmiért, ami két éve történt, és amihez semmi közöm. persze tudom, én nem vagyok fontos itt, csak a cég. hát kellett nekem annyira akarni az ügyfelekkel beszélgetős részleget.

ijesztő, mennyire könnyen megszokok bármit és bárkit magam körül.

szeretnék elutazni. nem megtervezve, hanem mondjuk holnap kistoppolni lacanau-ba, és szörfözni random francia srácokkal egész nap, aztán visszajönni, mintha mi sem történt volna. vagy felszállni egy bárhová menő vonatra egyedül, és annyira magam lenni, mint limoges-ba menet másfél éve.

ijesztő, mennyire nem hiányzott senki anno. mennyire változik, ki fontos épp, és attól, hogy valakivel nem találkozom (lásd e.), még ugyanolyan marad minden, de attól, hogy valakivel sokat, nem kerül közel(ebb).

az is ijesztő, hogy nem működik a telefontöltőm, és holnap megint elalszom, mint múltkor. kilenc helyett tizenegyre beérni nem menő (a főnök szerint legalábbis biztos nem). mert a bazilika harangja igazából nem ébreszt fel, csak jól hangzik, hogy arra kelek. szeretnék inkább szabadúszó lenni. elképzelem, milyen brutálisan jól be tudnám osztani az időmet, ha akarnám, most, hogy látom, mennyit lehet elbaszni értelmetlenül. (tudom, a pénz kell, ez van, beleért a kezem a bilibe és nem örülök neki picit sem.)

no love no glory. annyira boldog tudnék lenni, csak tudnám, hogyan fogjak neki.