, ülök az asztalomnál, készülök életem első saját szervezésű pszichodráma csoportjára, és szorongok. nem a csoport miatt. hanem mert megnéztem egy összefoglalót a nemtudomhányadik tanárok melletti kiállásról. és mert olvastam ma a Vilmányi Benett-sztorit, több ismerősöm tolmácsolásában. és mert napok, hetek, hónapok, évek óta orrbefogva, nemteljeslélekkel olvasok és nézek híreket, hogy ne szorongjak. mégis szorongok. 

próbálom elhallgattatni magamban azt a hangot, aki hibáztat ezért a helyzetért. a #meddigmég #holélünk és hasonló mondatok csengenek a fülemben, és az, hogy persze én is megosztottam az egyik ismerősöm posztját a szívhang-rendeletkor. persze én is attendeltem több száz tüntetést, összefogást, kiállást, szolidaritást, hogyha én már nem is látom értelmét kimenni az utcára, aki mégis látja, találjon rá véletlenül rajtam keresztül, ha úgy kell lennie és menjen. persze mentem támogatni az alternatív színházat, és még csak nem is posztoltam róla, mert annyira jófej vagyok, hogy nem a kirakatba csinálom. próbálom erősíteni magamban, hogy én megteszem, amit tudok, nem én tehetek róla, hogy itt tartunk, én szavaztam, kiálltam, dolgoztam. 

mégis szorongok. 

ironikus módon a sok önismereti munka, amit azért tettem, hogy meg tudjam élni az érzéseimet, hogy ne tagadjam el, ha fáj, ha nehéz, ha nem vagyok jókedvű, ha nem is akarok épp élni -- szóval ez a sok munka első körben a sok-sok fájdalmat, és most második körben a szorongást hozta elő. 

olyan ez, mint amikor leülök meditálni, mert rohadt ideges vagyok, de nem nyugszom meg tőle, csak megélem, hogy rohadt ideges vagyok. #hátköszi 

szóval most akkor ahhoz, hogy ne szorongjak, mit tudnék tenni? például játsszak a telefonomon, egyek rohadt sokat, nézzek órákig sorozatokat, olvassak a csoportdinamikáról, a protagonista játékok menetéről, hallgassam meg a kedvenc zenéimet, osszak meg még három posztot, nézzek filmet a szorongásról vagy bármiről, olvassak, dolgozzak éjjelig, írogassak egy fiúnak, tanuljak a zh-ra, szervezzek tüntetést, írjak blogot?