nek. erre jutottam valamelyik nap. most erről a bejegyzésről jutott eszembe ismét, ahol isolde fejtegeti, hogy ő mindenképp sopronban szeretne nyugodni. engem szórjanak szét a tengerben, mondjuk. vagy csináljanak, amit akarnak.

de semmiképp ne egy temetőbe járjanak rám emlékezni. menjenek a tengerhez. vagy a hegyekbe. vagy siklóernyőzni és jól érezni magukat. a családom, a barátaim, a bákim ne egy sírkőnél szomorkodjon. ne akkor gondoljon rám, amikor gyertyát gyújt november elsején. nem érdekel, lesz-e egyáltalán sírom. az életem legyen a fókusz, olyan tevékenységek, amiket együtt csináltam emberekkel. akár a gyerekem, akár a legjobb barátom, akár a dédunokám. gondoljon rám, ha zongorázik, ha részegen olvas fel a kocsmában verseket, ha a burnre táncol önfeledten, ha zenét üvöltet a kocsiban, ha jóbarátokat néz, ha hülyén vigyorog egy fényképen.

cs. írt erről pont tegnap, ő hogyan emlékszik másokra. nekem sem akkor jut eszembe nagypapám, ha kimegyek a temetőbe. hanem random pillanatokban bármiről. egy öreg bácsiról az utcán. anyukám egy mozdulatáról. például. 

ezzel csak azt akartam mondani, hogy ha mondjuk holnap meghalnék, akkor ne a síromhoz gyertek zokogni, hanem nézzetek meg egy jó filmet, rajzoljatok valami szépet, küldjetek egy cuki üzenetet az apukátoknak/anyukátoknak/szerelmeteknek/tesótoknak és örüljetek, hogy éltek. uff.