soha semmi. (?) ---

ez egy depresszív és önsajnáló bejegyzés kezdete lett volna arról, hogy mennyire szar az élet, hogy mindig ugyanolyan marad, hogy folyton futom ugyanazokat a köröket, és hiába megyek egyre messzebb és messzebb a kiindulóponttól, azért (magasabb szinten?) ugyanott tartok még mindig, mint ahol 10 éve. vagy tizenöt. vagy száznyolcvan éve a nagymamám nagymamája.

ilyesmikről akartam írni, persze leginkább mert itthon kell rohadni és tanulni (úgy tenni - f.e.nek igaza van, legnehezebb egésznap tanulást mímelni) és olvasni és váhh! meg mert van, ami tényleg nem változik, például egy halogatós idióta vagyok, nem csinálom meg időben a dolgokat, nem kezdem el, aztán emiatt összecsapom, aztán emiatt rosszul sikerül, aztán emiatt szarul érzem magam, satöbbi satöbbi. 

de most kiderült, hogy 47 kreditem van, nem 37, ahogy hittem. teljes döbbenet. és így megint halogathatok valamit, nem kell megírnom a szemináriumi dolgozatomat m.i.hoz, hanem felveszem a tárgyat másnál. jupijé. szóval most kezdhetek tanulni másra, óigen! olvasni. például marno jánost. meg a húsevőt, mert remélhetőleg abból fogok vizsgázni. ismét csak jupijé.