ez a szám megy a fejemben napok óta. és nem csak a fejemben, hanem a telefonon is, zuhanyzás, készülődés, smink, körömlakk, harisnyafelvétel közben. mintha felvételt akarnék készíteni saját magamról, egy klipet - micsoda klisé -, ahol egy lány készül a szerelmével találkozni. vagyis nem a szerelme, ez erős szó, hiszen alig ismerik egymást. egy nagyon kedves ismerős. ez meg gyenge. az érzései hullámoznak, mint a szavak, amiket próbál megtalálni, de mindet elhasználták már, vagy ő maga tépte el a jelentésüket az elmúlt 10 évben, amióta először “szerelmes” volt. szóval én vagyok ez a lány, aki évek óta készülődik, ruha fel, smink fel, kabát fel, ruha le, smink le, alvás, újrakezdés. évek óta készülődöm, hogy?

hogy azt érezzem, amit most? hogy villámcsapás és az sem érdekel, ha soha nem történik semmi, mert ha most nem, akkor majd a soha után, amikor megint újrakezdjük, más minőségben, más testben, más életben. mert már minden megtörtént, anélkül, hogy bármi történt volna, és ha egy párhuzamos univerzumban találkozik a (megint pátosz, de nincs más szó erre...) lelkünk, akkor az lesz, ami itt most nem lehet. akkor nem lesz félelem egyikünkben sem. nem lesz az, hogy elhagyták, ezért fél, hogy én is ugyanúgy hagynám el. nem lesz az, hogy annyira fontosak számomra az elvárások, hogy képtelen vagyok lebontani magamat az érzéseimig, nem lesz megakadás egy olyan mondattól, hogy “számomra teljes error, hogy tetszhet neked pont ő”, mert annyira el tudom fogadni, amit érzek, hogy senki és semmi nem billent ki belőle. 

addig pedig maradnak a közös séták, a nevetés, a hasonlóság, a zavar, a végtelen beszélgetések, addig marad ez az élet, ami most és itt tud lenni, éppen így, ilyen random-izgalmas-furcsa varázslatban.