limoges-ba, immár három napja vagyok itt. és még egyáltalán nem tudok feldolgozni semmit abból a kevés ingerből sem, ami eddig ért. magamban folyamatosan fogalmazom, mit írok ide. vagy a naplómba. hogy mit írok majd a különböző embereknek, akiket szeretek. például ide akartam linkelni pár kezdetphiait, mert azt hallgattuk az úton. de majd kiírom szép sorban fészbúkra őket.

a tapasztalatok eddig: a franciák nem állnak meg a zebránál, a gyalogosok ennek ellenére átmennek a piros lámpánál. van csomó bicikliút, de eddig két bringást láttam. a buszok időben jönnek és a jegy nagyondrága, legalábbis ha hülye vagy, mint én voltam, és egyesével veszed meg (1.30 egy út. ellenben egy nap 3.40, egy hónap meg 23.50, ha 26 év alatti vagy), namindegy.

az internetkávézó fogalmát a franciák nem ismerik. most egy mekiben ülök, a külvárosban, ahol van net meg bevándorlók. a busz vonalán, amivel be tudok menni a belvárosba (amit még bevallom, nem igazán fogtam, hogy hol is van pontosan...), egy-két elitgimiből olyan felnőttnek kinéző gyerekek özönlenek, hogy ihaj. ha itt nőttem volna fel, tuti vagy nagyonpicsa lennék már vagy altergeci, hogy még véletlenül se illjek a tömegbe. 

az utcatáblákon kint van a személy neve alatt, hogy miről nevezetes. a buszon nem lehet lógni, mert egyesével szállsz fel, és be kell mutatni a jegyet vagy bérletet. az emberek morcosan állnak egymás mellett, de ha rájuk nézel, visszamosolyognak. az egyetemisták közül meglepően sokaknak van autója. 

ami a szobámat illeti: amikor megláttam, akkor jöttem rá, mennyire el vagyok én tájolva valójában. milyen jó körülmények között éltem eddig. sötét, büdös és lehasznált a szoba. de persze csak első pillantásra. van ágy, asztal, szekrény, mosdó, kuka, és most már szőnyeg meg egy-két faldísz is (kópé-iringó-virág-erzsi rajzai meg még ez-az). lassan eltüntetek minden tapétaszakadást a saját cuccaimmal. 

amúgy tele vagyok tárgyakkal. nini gyűrűje, nyaklánc arankától, enikő snoopyja, a már említett rajzok, csigusz, maci esztitől, momó, ágota köve, barni-lilla nyaklánca (ami picikoromban az enyém volt), könyvek. és persze hülyeség, de mégis ez olyan, mintha összekötne az otthonnal. nem kellesz hozzá, hogy veled legyek. 

a város egyelőre semleges, remélem, majd megtetszik. a folyóparton (vienne) még nem voltam. se buliban. se sehol a bútoráruházon kívül, ahol mindenfélét vettünk erzsivel a szobám díszítésére. meg az egyetemen kívül, ahol ma találkoztam pár erasmus-arccal. főleg németekkel. róluk szintén nem alkottam még véleményt.

tegnap sétáltam a campuson a szobám felé, miután erzsi végleg hazament. szomorkodtam, jött szembe egy srác. szimpi volt, én meg zavarban voltam, izgultam, mi lesz velem a következő öt hónapban. harapdáltam a számat, ránéztem, aztán félre. ő is rámnézett. ő is harapdálta a száját. 

megnyugodtam. szombaton sírtam először, amiért eljövök. miután gábortól elbúcsúztam, meg előtte már mindenki mástól, rájöttem, hogy most öt hónapig alig fogok látni bárkit is aközül a sok ember közül, akik eddig annyira természetes része voltak az életemnek, hogy néha volt pofám unni. aztán azóta mindennap sírtam picit, utoljára tegnap, amikor erzsitől búcsúztam. és most már nem. minek sírjak. most nézek előre.