(kísérlet)emet 2008-ból, mindkettőt egy weöres-szeminárium beadandójaként írtam. most itthagyom őket. (persze az eredeti dokumentumokat is megtartottam, nyilván...)

1. 

ezer arcom fájdalomba dönt és megszabadít.
sírok. ordítok. nevetek. suttogok.
egyetlen mozdulatlan. teljes
íthetetlen feladatkörömben minde
nem kitárom indulok és erkezem mozdulok
es megmásíthatatlanul örökre létezem
eurydiké nélkül és ellene
mégis folyton-folyvást vele
és megyek és játszom és meghalok
és nem nem nem értenek
pedig itt vagyok.
és ragyogok.

2. 

hangtalan suhansz és mozdulatlanul.
észrevétlen maradsz. a kövek nem érted álltak össze
végtelen aranyhajú lebegő remegő heggyé.
a városok a tájak az életek között 
suhan dallamok az elfelejtett rég nem látszó
mégis játszó antik hősöknek.
talán ősödnek nézik. és mégsem érzik
meg soha a te fény-öleléseidet.

------- 

és akkor jöjjön az eredeti, csodálatos vers <3
(sajnos a formázást nem tudtam normálisan megtartani)

Weöres Sándor
A játszó Orpheus

Kapum keleten az éjből tárul. Énekem a láng,
robogó, szertenyilalló: a sötét, sima víz tereit
fürtösre tépi.
Gyüszüvirág-sürüben ébredek,
bogárhéj-koponyámban mogyorónyi mennyboltozat,
hol a néma dal hullámait három fonál
lengeti: szellő, csíra, és lehelet.
Földmélyi habokban
Szétkanyarog mosolyom, villog a nap-nem-érte redők közt,
tarka köveken átsüt, iramodva kiszökken,
a fény ölein kivirul.
Harang megkondul, óriás
harmatgömb, csigaház, sás-kard a patak remegő
tört tükrében, villám, mely a hegy szívébe hasít.

Én, a bimbó, nyitom érintetlen szirmaim,
én, a fiú, fogom únt könyvem és másra gondolok,
én, a leány, képzelt szeretőmmel lázban küzködöm,
száraz nagyanyóként korholom gyermek-alakjaim,
míg eb-mellem hűsöl a pitvar faragott kövein
örökös hullámzással.
Fagyban, korahajnal előtt
mozdulok, indulok, szerszámozom paripáimat,
szemközt a tűzáradat, keringek, utam gomolyog,
a párából hegy emelkedik, sugár-koszorú a fején,
lebegve a légben áll, csengő szél övezi
és gyűrűző sárkányok, az égből ereszkedik
kopár meredekje, kusza ködön terpeszkedik
alacsony medencéje, derengésből botladozik
ezernyi aranyszál-zuhatagja, zsenge füvét
öntözi tiszta forrás.
A rétre csapom paripáimat,
végignyújtózom a fennsíkon, tárt karjaim
két sziklaormot ölelnek; göndör szőke hajamból
kel a nappali fény; a táj lehajló szélein
lábam a távolodó éjbe csügg; mellemből buzog
az égi kút, átizzik bordáim közén.