először az jut eszembe, hogy nem hiszem el. hogy az nem lehet, hogy apa, az én apukám, aki persze '41-ben született, de nem lehet, hogy nyolcvan éves lett. a nyolcvan, az nagyon sok, elképzelhetetlenül. de ha mégis elképzelem, akkor valahogy úgy látom magam előtt, hogy apa tegnapelőtt kb. még harminckettő volt, most meg nyolcvan. mint ahogy én tegnapelőtt múltam 12 és sírtam, hogy nem mehetek már be az ikea-golyók közé, most meg 32 vagyok.

nagyon ritkán írok arról (de legalábbis nem eleget), hogy mennyire hálás vagyok a családomért. hogy minden szar mellett (ami van, nyilván), minden ellenére és minden közepette is itt vagyunk egymásnak. hogy van egy minta, amit lehet követni, amihez lehet igazodni, ami ellen lehet lázadni, amitől lehet eltérni. és annyian vagyunk a családban, hogy nagyon sokféleképp térünk el a mintától. mégis megvan, hogy a szeretet az alap. hogy jöhetnek politikai erők, gazdasági válságok, covid-sztorik, háborúk, válások, de ez megmarad. és persze nem mondjuk eleget, én sem mondtam apának talán tegnap sem, hogy mennyire szeretem.

legalábbis nem szavakkal. 

mert van, amire nincsenek szavak. illetve nem egy szó van, hanem harminckét évnyi szókezdemény, visszafogott megnyilvánulás, csendes ölelés, integetés az ablakból, úszás a balatonban-tengerben-bárhol, utazás a kocsiban, közös csillagszórózás, hamis éneklés bármikor. és még annyi minden, amire tényleg nem találunk szavakat. 

annyira hálás vagyok, hogy együtt tudtunk lenni, és együtt ünnepelhettünk, nem a teljes nagy családi körben, de legalább nem is képernyőkön keresztül. annyira hálás vagyok, hogy apa nemhogy nyolcvanévesnek, de hetvennek sem érződik. és pláne hálás vagyok mindezért az elmúlt kurva év után, amikor lényegében bezárva töltötte a napjait. hálás vagyok, hogy kibírta, hogy kibírtuk, és hogy most óvatosan ugyan, de megint együtt vagyunk.

és mindenekfelett hálás vagyok, hogy ő az apukám.