ezt írta a lapjára egy lány szombaton, mert nehéz összeszedni egy papírfecnire vagy bármekkora felületre, hogy mit is mondanál ott azonnal a többieknek, akik veled voltak egy hétig és akikkel együttműködtetek, mint egy nagy csapat, vagy (ahogy az egyik gyerek megírta) egy nagy család. és nehéz arról is írni, hogy mit mondanál egy hét vagy két nap vagy félév múlva. most épp azt érzem, bármennyit tudnék beszélni erről az egészről, ami történt velünk és amit véghezvittünk és amit velünk csináltak a gyerekek, de akkor sem tudom átadni. "elhoznám anyukámat, hogy ne csak értse, érezze is, miért szeretem ezt a tábort." valami ilyesmit érzek. és nem tudom eldönteni, a gyerekeknek vagy nekünk nagyobb élményterápia ez az egész. az egyik kisfiú, akinek nem volt meg a balkeze, felmászott egy oszlopra, felkapaszkodott a tetejére, kilencméteren rappelt és leugrott, és ebből még olyanok is erőt merítettek, akik csak hallották a sztorit. ő adott nekünk, nem fordítva. de ez csak egy hiperszélsőséges példa, ami töknormális ott. és. és. és. 

nem szeretem, ha valami nyálas. nem szeretem, ha valaki olyanokat ír, hogy fantasztikusan csodálatos és mesevilág és álomszerű. nemcsak nem szeretem, hanem utálom, ha ez van. és persze ez sem álom volt és nem mese, csak néhány ember együtt egy helyen. csak játszottunk. csak táncoltunk és énekeltünk és eveztünk, horgásztunk, nyilaztunk, magaskötélpályán másztunk, színészkedtünk, zenéltünk, lovagoltunk. csak ennyi, semmi extra. ésmégis. és, és, és

kifogyok a szavakból, mert leírhatatlan. csak ülök, nézem a vékony sárga karkötőt és azt dúdolom, hogy álléoláolé és hogy youdontknowyouarebeautiful és hogy fogdakezem.