érzet. tegnap azt írtam fészbúkra, hogy ez lesz a mantrám. és tényleg segített, amikor tegnap sétáltam hazafelé a moszkvától (jójó, széllkálmántér) a déliig. segített elviselni, hogy csak és kizárólag szembe jöttek villamosok, de azok folyamatosan, mintha direkt szivattak volna. tudom, nem kéne ekkora jelentőséget tulajdonítani magamnak, de a fagy picit változtatott a normál tudatállapotomon.

viszont ha a hideg csak egy érzet, akkor a meleg is az. és minden és bármi az, amit érzek. akármit mondok és csinálok, az csak az épp aktuális tudati meg tudatalatti szintemen múlik, semmi máson. például - ez elég felszínes példa, de talán ez illusztrálja az összes többi területét is az életnek - ha elmegyek vásárolni. felveszek egy ruhát, és borzalmasan nézek ki benne. nem azért, mert tényleg, hanem mert épp úgy látom, olyan napom van. akkor hiába bizonygatja a nővérem vagy anyukám vagy bárki, hogy igenis jól áll és vegyem meg. bármikor kiveszem a szekrényből, azt az állapotot fogja visszahívni. ugyanez van emberekkel is. ha egyszer valakivel valahogy éreztem magam, hiába teszem-veszem magam máshogy. hiába próbálom belehazudni a tükörbe, hogy mostmár minden megváltozott, mert már nem ugyanaz vagyok. amint meglátom, ugyanoda kerülök.

mostanában hiányzik limoges is, és talán pont ugyanemiatt. vagyis ott minden fordítva van. mert az hiányzik, amilyen ott voltam, ahogy ott mászkáltam, ahogy bicikliztem, ahogy könyvtárba mentem, az óráimon ültem, sétáltam, vártam a menzán. hiányzik, ahogy ott éltem. furcsamód nem az emberek (bár persze ők is), hanem inkább a hétköznapok cselekedetei. ami tavaly ilyenkor a világ legtermészetesebb dolga volt, most végtelen távolságba került.

gyűlölöm elengedni a dolgokat. az embereket. az élettereket. a nyarat. szóval a hideg csak egy érzet, és én is jól vagyok, a rosszullét is csak egy érzet, ha úgy akarom.