kéne lennem most, mondjuk öltözni az esti buliba. cseresznyét szedni, mielőtt mind megrohad a fán. és egész máshol kéne tartanom. mindig ezt érzem, immár tíz éve, vagy még több. vajon elmúlik ez? vagy a döntéseim következtében futom újra meg újra ugyanazokat a köröket? meg újra? hogy bármilyen döntést hozok, rosszul döntök, és ahelyett, hogy örülnék annak, amim van, szomorú vagyok a veszteségek miatt? hogy bármilyen döntést hozok, bántok valakit? hogy bármilyen döntést hozok, a vége az, hogy ülök egyedül a kertben, hallgatom a szomszédból átszűrődő rnb-t és arra gondolok, el kéne innen tűnni végleg? 

szeretnék felelősséget vállalni a döntéseimért, és nem másra fogni, hogyha szar az életem, de egyszerűen képtelenségnek érzem, hogy ebben az életben annyira elcsesződött volna bármi, hogy ennyire szarul kell lennem folyamatosan. de nyilván a transzgenerációs örökségre sem foghatok minden rossz érzést már 32 évesen. vagy bármi másra. F. szerint csak simán nem szeretem eléggé magam. ez is lehet. nem véletlenül hiszem, hogy a kutyám is jobban szeret bárki mást, és boldogabb lenne bárhol máshol. mármint néha ezt hiszem.

néha pedig csak legyintek az egészre, az eltűnnihirtelen-gondolatokra, a szomorúságra, az egész nyomorult fájdalmas lélekrészemre, és felkelek, mert tényleg öltözni kell, buli lesz, buli az élet, csak észre kéne vennem (?).