helyett már holnaptól (mától) másképp fogok csinálni pár dolgot, mert miért is ne lehetne mikuláskor változni. vagy bármikor. annyira furcsa, ahogy működöm újabban. eddig mindig azt gondoltam, a dolgok majd alakulnak. persze pofáztam róla, hogy nekem kell tennem értük, de aztán a nagy mindennapos problémák és helyzetek általában elhomályosították, hogy hogyan akartam. 

nade. most akkor az van, hogy proaktív vagyok. én irányítom az életem minden percét, amikor lehet. pozitív vagyok. nem álságosan jajdejóminden-önbecsapósan-pozitív. hanem reálisan. például holnap írok állásügyben, hogy mi lenne, ha engem vennének fel. és komolyan veszem az elhatározásaimat. a kicsiket is (időben odaérek, időben elindulok, felkelek reggel normális időben), meg a nagyokat is (coming soon). meg magamat is. végre már.

szóval az lesz, hogy hamarosan már magamra sem fogok ismerni. és a hogylehetekilyenhülyemármegint vagy a húdeutálommagamkiugrokazablakon típusú gondolatokra maximum valamiféle perverz nosztalgiával fogok gondolni. és most mondom el, mert most vagyok itt alapon élek. sírni, ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó mindig érezni, hogy élek.

és ma vizualizáltam a távoli jövőmet. egy részét legalábbis. nagyon boldog leszek és nagyon felszabadult. és főleg tudatos. öntudatos. meg társtudatos. (azért amikor ezeket írom, még mindig valahol belül hány tőlem egy részem, és úgy érzi, ez valami furcsa amerikaizáló bullshitelés csak, és az alapállapot a szomorúságom. hát kapja(m)be :D) mindenesetre boldogan, fenékriszálva, hajdobálva, kézrázva, lábdobogva éltem meg ma, mennyire vagyok képes az öröm befogadására. hát nagyon. hát hagyom, hogy jöjjön, és ennyike.