az előző életemben valószínűleg kihagynék egy csomó szuper programot, amit előzetesen bejelöltem a facebookon érdeklődömre, mert mégsem lenne kedvem elmenni. valószínűleg nem lennék ébren hajnalig, vagy ha mégis, akkor nem azért, mert verseket olvastam fel a telefonomnak, hanem j.ékkal buliznék valahol a belvárosban. a kézfejem nem nézne ki úgy, mint a rinocéroszbőr, a körmöm ki lenne festve, a sminkem ugyanúgy el lenne mosódva, mint most, csak nem a könnyektől, hanem... vagy de. valószínűleg rengeteg pénzt költenék alkoholra, és sokkal kevesebbet tisztítószerre. a lépésszámlálóm nem 5000-nél állna meg, és nem kertészkednék vagy sütnék almás pitét.

de nem az előző életem van, hanem ez a mostani. még alig egy hónapja tart a karantén, de mintha egy örökkévalóság telt volna el. persze azért is, mert nem alszom valami sokat. meg azért is, mert egy nagy massza lett az idő, nem strukturálja semmi azon kívül, hogy a kutyának kétszer adok enni egy nap, és éjjel valamivel sötétebb minden, mint nappal. de összességében csak hömpölyög vagy épp csordogál az idő, teljesen ad-hoc szabályozza az intenzitását, nyitja-csukja magát, mint egy elromlott csaptelep.

az egész világon mindenki ugyanarról beszél és ugyanazt érzi, ugyanazt, amit én is: a gyász fázisait, a kétségbeesést, a sosemleszmársemmiugyanolyan-örömét és fájdalmát. j.val azt beszéltük, ez az egész olyan, mint egy szakítás (vö. gyász, ugye), fel kell dolgozni, hogy semmi sem lesz olyan, mint eddig, aminek vannak előnyei és hátrányai, de még egy átmeneti fosban vagyunk, ahol nem tudjuk, hogy milyen lesz a szakítás végeztével az új élet, csak azt tudjuk, hogy másmilyen, és azt tudjuk, hogy fogalmunk sincs, mi vár ránk. bizonytalanság, valószínűleg ez a szó írja le a legjobban, amit érzek. és ki vagyok szolgáltatva saját magamnak is, az érzéseim olyan módon törnek rám, mintha más dolgom sem lenne egész nap, csak velük foglalkozni. és mi van, ha elfelejtek személyesen kommunikálni? mi van, ha annyira megszokom, hogy nem ölelek és érintek meg senkit, hogy már annyira sem lesz kedvem, mint előtte volt? mi van, ha annyira kényelmessé válik az itthonlét, hogy nem akarok többé kimenni? mi van, ha az összes gyerekkori fájdalmamat most kéne feldolgozni, és nem vagyok rá képes? mi van, ha feldolgozom, teljesen más ember leszek, és a barátaim sem tudnak hozzám kapcsolódni, nemcsak én hozzájuk? mi van, ha azt érzem, sokkal egyszerűbb lenne, ha vége lenne inkább az egész életnek, mint érezni ezt a sok bizonytalanságot és fájdalmat? mi van? mi lesz?

ja igen, költészet napja. most legyen ez:

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.