beesem újra meg újra, hogy nekem ez nem fog menni. a szervezés, a szerelmeskedés, a beszélgetés, a koncentrálás, a nevetés, az elkészülés, a felkelés, a figyelés, a segítés, a vigasztalás, szóval úgy egyáltalán az élet. tudom, tudom, ez csak picsogás, nem is erről akarok beszélni, hanem hogy kétség

telenül annyira felnézek azokra az emberekre, akik hatmillió csalódás és rossz tapasztalat után képesek pozitívan továbbmenni. engem mások szinte sosem bántottak szándékosan (ha meg is tették volna sem vettem volna észre a sok magambántás közepette), és még így is negatívkodom egy csomót. nem könnyű huszonhat évesen megtanítani magamnak a küzdelem-erőfeszítés gyakorlati alkalmazásmódjait, azt hiszem, minden probléma eredendően innen fakad. hogy minden a seggem alá volt téve, meg volt oldva, el volt intézve, én meg ültem a babérokon. túl könnyen elértem mindent. most meg itt ülök, a kurvanagy tehetségemmel, már évek óta, és várok arra, hogy valaki motiváljon az indulásra. 

vagy inkább nem ülök tovább, de legalábbis a tavaly újévi nemfogadalmam szerint nem süllyedek együltő helyembe.