, és út sincs. a pszichodráma sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint valaha gondoltam, és én is az vagyok, ami meglepő tapasztalat. izgalmas, pedig nem újdonság, hogy járkálni kell a térben, ide-oda menni, megérezni, hogy merre tartasz éppen, milyen gyorsan-lassan. izgalmas, hogy még semmit nem tudok a csoporttagokról, és mégis mintha ezer éve ismerném őket. izgalmas, hogy p. hogyan működik, hogyan irányítja a csoportot. érdekes, hogy mennyire meg tudok nyílni azonnal teljesen ismeretlen embereknek. érdekes, hogy mennyire megijedek, amikor közelednek felém azonnal, akik felé megnyíltam. érdekes, hogy már első nap előjött a felelősségvállalás kérdése. úgy tűnik, ezzel sokat kell dolgoznom most tényleg. érdekes, hogy egyenrangú, boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatként tekint rám valaki, mégha csak fél percig is. és érdekes, hogy mennyire hullámzó a hozzáállásom, és mennyire el tudom ezt fogadni (egyelőre, koppkoppkopp).

cs. nemrég rámijesztett, hogy értékeljem az életemet, különben satöbbi. ő részletezte kicsit, de a lényeg, hogy para. ma fb-on barangolva pedig ráakadtam egy ismerősöm oldalára, akinek az anyukája kiposztolta, hogy kedvesrokonoklányomtegnapXévesenmeghaltgyászolóédesanyja. és irtózatosan idegennek éreztem eddig a facebook-gyászolást, de most mégis annyira megérintett. hogy tökmindegy, hányadik évszázadban élsz, gyászolóédesanya maradsz akkor is, akár postagalambbal, futárral, telefaxolva küldöd, akár egy szimpla facebook-posztban írod ki a lányod halálát. vajon hogy lehet az ilyesmit túlélni.

a fenti idézet valahogy úgy folytatódik, hogy ahol van ösvény, az másvalakié, nem a saját utad. 

ez meg beakadt.