, hogy már csak egy hét van hátra az életedből, mit csinálnál? vagy egy év? esetleg negyven? vagy százhúsz? miért viselkednék másképp, ha tudnám, hogy holnap meghalok? és nem arra az eshetőségre gondolok, hogy büntetlenül kirabolhatnék egy bankot vagy betörhetném egy gonosz ismerősöm ablakát. (jé, ilyenem nincs is.) inkább arra, hogy vajon kinek mit mondanék és kivel mit tennék vagy nem tennék. és mit mondanék magamnak.

04.06-án 04:06 van. nem mintha számítana, mennyi az idő. annyi minden történhet még, mindig ezzel nyugtatom magam. de mi van, ha mégsem. ha mondjuk 04.07. 04:07-kor meghalok, lebénulok, megváltozott tudattal élek majd tovább, leég a világ vagy jönnek az ufók és magukhoz vesznek rabszolgának. 

a legnagyobb álmom (célom?), hogy legyen egy normális* családom, erre döbbentem rá nemrég. és mégis (vagy pont amiatt, mert) ez a legproblematikusabb része jelenleg az életemnek. elköteleződni, közel engedni magamhoz valakit. hát para. és olyan könnyű kifogásokat találni. meg hibákat. és olyan jó lenne, ha megint azt érezném, amit lassan egy éve. hogy valami egyszerűen nem lehet másképp, hanem úgy kell lennie. hogy egyetlen választásom van, és kész, a többi lehetőség kizárva. de most, úgy fest, nem ad senki ilyen biztos kártyákat a kezembe. ki kéne találnom, ilyenkor hogy működjek. mert mindjárt itt vannak az ufók, és akkor késő lesz. 

*most láttam ezt a darabot. zseniális. a normális családot tehát nem a tisztahazamozgalmi értelemben veszem, hanem inkább a szereteti értelemben.