csak meguntam, hogy mindig mások életét éljem. hogy mindig arra vágyakozzak, hogy mások szeretete, elismerése az enyém legyen. hogy azt lessem, valaki más mennyire boldog vagy nem boldog miattam. hogy azt nézzem, mennyire tudok szeretni vagy nem tudok. hogy azt nézzem, a volt szerelmem mást szeret-e már. hogy egyáltalán a szerelmem volt-e. hogy arra várjak, hogy rámírjanak vagy hogy én rájuk írjak-e. meguntam, hogy mindig várok, mindig másra, mindig a boldogságra. hogy a jó mindig a másholban van. meguntam, hogy rossz nekem. meguntam, hogy nem merek jól lenni, csak úgy, csak azért, mert éppen nem másra vágyom, mint ami van, hanem értékelem, amit választok és értékelem, ami engem választ. szóval akkor egyszercsak nem aludtam napokig és beőrültem és a jelenben voltam és nem bírtam mást csinálni, csak jól lenni, csak flowban lenni, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kell mindezt összeegyeztetni azzal, amit eddig csináltam, és akkor egyszercsak beteg lettem, belázasodtam, és otthon kellett feküdnöm egy hétig, lázasan és nem csinálni semmit. és most meggyógyultam. és itt egy üres lap a kezemben. és itt egy toll a másik kezemben. és most élek. és ennyi. hátígy.