az ábécé összes betűjével kezdődött már blogbejegyzésem. 

annyira elfáradtam abban, hogy folyamatosan érdeklődő, izgatott, nyitott, kedves legyek, akiről el lehet hinni, hogy bármihez is ért, hogy bármit is ér, annyira elfáradtam abban, hogy magamnak magyarázzam, hogy megérdemlem. a boldogságot, a szerelmet, a külföldöt, a barátaimat, a közösségeket, a nemdepressziót, a napsütést, a vitorlázást, a fizetésemelést, a sportot, a pihenést, a simogatást, a kedvességeket, az együttröhögést, annyira elfáradtam abban, hogy ebben a folyton ingó hangulatban éljek, hogy akárhogy is, akármennyi pszichodráma és akármennyi önismeret és akármennyi megfelelésikényszerlevetkőzés és őszinteség - szóval mindezek ellenére is van olyan, hogy ez van. ez a semmi, üresség, fásultság, amit persze nevetséges lenne depressziónak vagy még akár depresszív állapotnak is nevezni, mert tudom, hogy mindjárt elmegyek hajatmosni, felöltözöm, eléneklek valami vidám zenét kurvahamisan, felülök a robogóra, és mire odaérek a bárhova, már visszaváltozom azzá a lánnyá, aki most szeretnék lenni épp.

de egyelőre még ez van. hogy fáradtnak érzem magam, amiért úgy kell tennem, mintha értenék bármihez és mintha érnék bármit és mintha megérdemelném. a mindent. ezt a fantasztikusan, csodálatosan izgalmas, érzelmes életemet.