ra mostanában rá vagyok kattanva. mármint szimpla pillanatokban eszembe jut, hogy ezt most örökre megjegyezném, hogyha történne valami, amiért érdemes. legtöbbször rossz dolgokkal asszociálom, például durrdefektje lenne a kocsinak (bár nem tudom, egyáltalán van-e még olyan), amikor épp hetvennel megyek el a villamosmegálló mellett árpádhídnál, és egy kislány épp lehajolna bekötni a cipőjét. vagy pontosan emlékeznék, hogy hogy nézett ki a mellettem ülő nő a repülőn, hogyha épp akkor mondták volna be, hogy lezuhanunk. és hogy milyen volt a fa lombja, amikor elém ugrott a macska. készülök ezekre a pillanatokra, megfigyelem a környezetemet, aztán elfelejtek mindent, mert nem történik semmi. semmi olyan, ami bevésődne. semmi katasztrófa.

aztán van egy pillanat, amit épp nem is figyelek, nem készülök, épp nézem ezt a filmet, és akkor m. felhív, hogy elfolyt a magzatvíz. és csak most, pár nappal később kezdem felfogni ennek a jelentőségét. hogy a legjobb barátnőmnek megszületett a kislánya. annak a lánynak, akivel már az első "igazi szerelmeinkről" is mindent megbeszéltünk. akivel együtt végigéltem a kiskamaszkoromat, aztán a nagykamaszt, aztán a mármajdnemfelnőttet, és aztán még tovább. és most anya lett. és nem tudom, milyen lesz, hogyha én leszek anya, mert már ez elképzelhetetlenül... megfogalmazhatatlan. mindent megváltoztat. sosem fogtam fel ezt ennyire, pedig kisbabák körül forogtam lényegében mióta az eszemet tudom. de ez most m. kisbabája.

és persze az is van, hogy mivel egy ideje mindenki terhes, és megszületett e., most valahogy elgondolkodtam, vajon hogyan és mikor tudok/akarok én anya lenni. mindig is az akartam lenni, és most mégis távolabbnak tűnik, mint valaha. és mégis annyira szeretném. ezek vajon a hormonok? vagy csak harminc leszek? vagy mi ez? nem igazán tudom követni magam.