mostanában offline naplót, hogy mindig elfelejtem, hogy van blogom is. 

a balaton partján ülök, és próbálok regényt írni, de annyi minden történik folyamatosan, hogy nem tudok koncentrálni. meg lehet, hogy nem is vagyok elég kitartó egy kibaszott hosszú regény megírásához. 18:38 van és megy le a nap, és megy el a nyár, én meg próbálom megállítani azzal, hogy egy kisruhában ülök, mintha még nem kezdtem volna el fázni, pedig már egy órája is evidens volt, hogy inkább farmert kéne venni. 

persze nem panaszkodom, 24 fok van, látszik innen az egész balaton, a nap vörösre színezi a vizet.

mostanában olyan, mintha mindenkinek gyereke lenne. megyek az utcán, és kisgyerekek, kisbabák jönnek szembe. és nem tudom, ez azt jelenti, hogy én is szeretnék gyereket, vagy csak simán kezdek ráparázni, hogy ennek aktuálisnak kéne lennie, ehhez képest azt sem tudom, hogy magyarországon vagy kanadában képzelem az életem, és hogy egy férfival vagy egy nővel. furcsa módon csak a gyerek biztos. arról nincs meggyőződésem, hogy valakinek én tudok lenni a tökéletes társa, az anyaságnál meg el tudom fogadni, azt hiszem, hogy úgyis elbaszod valahogy, ezért nem is törekszem, hogy tökéletes tudjak lenni. 

ez azt jelenti, hogy kötődési zavaraim vannak? hogy át akarom ugrani azt a részt, amikor megismerkedem valakivel és összekötöm vele az életem? vagy a gyerekekkel kapcsolatban tudom azt a feltétel nélküli szeretetet adni, amire szerintem szükségük van, egy párkapcsolatban viszont problémáim vannak ezzel? mert ott elvárom, hogy visszakapjam? és miért nem gondolom, hogy egy gyereknek azt a mintát kéne látnia, hogy a szülei szeretik egymást és azért szerették volna, hogy ő a világra jöjjön? miért nem fontos annyira, hogy kapcsolatban legyek, mint hogy gyerekem legyen? az ösztöneimet próbálom átfordítani lelki okoskodássá? de akkor miért akartam már 12 évesen is anya lenni?