a legjobban.

múlt pénteken jöttem haza horvátországból, és azóta többe-kevésbé karanténban vagyok. ez leginkább abban merül ki, hogy lehetőleg max. másfél méterre közelítek meg mindenkit szabadtéren, zárt térben pedig mindenhol maszkot veszek (vö. pakolás a barátaim lakásában, munka, bolt stb. -- és igen, a maszk valóban nagyon kényelmetlen, és elhiszem, ha valakinek már-már pánikrohama van tőle, mert én is vizionáltam sokszor, hogy nem kapok benne normálisan levegőt). 

szóval nagyrészt szabadon mozgok. nagyrészt tudok találkozni azokkal, akik fontosak, akiket szeretek, akikkel nem bírnám ki, hogy ne lássam őket a saját szememmel. de senkit nem öleltem meg egy hete. ami persze önmagában nem tűnik soknak. csak hogyan tovább?

kit válasszak, kivel tartsam a távolságot, ki az, aki másokkal is ölelkezik, ami már nekem nem oké. a szüleimet, a családomat válasszam vagy a barátaimat? és a barátaim közül kit és emiatt kit ne? ki az, akivel mostantól decemberig nem fogok érintkezni? vagy ki tudja, meddig.

most, hogy megint nőnek a számok, megint jobban kéne figyelni. de hogy lehet jól figyelni, ha pl. a barátaim egy része simán eljár bulizni? ne találkozzak velük? vagy találkozzak, de továbbra se legyek a közelükben? és mostantól meddig?

csak kérdések vannak, csak bizonytalanság, és persze tudom, hogy az én döntésemen múlik minden, hogy az életem - mily meglepő - az én kezemben van, úgy tartom vagy nem tartom a távolságot, ahogy akarom. de a szombati buli alapján vagy az van, hogy tartom a távolságot és biztonságban érzem magam, vagy nem tartom, és ezért veszélyben. olyan nincs, hogy közelítek valaki felé úgy, hogy ne érezzem veszélyesnek. milyen szép metafora az életre. köszi, korona, hogy immár nem a lelki gátjaim szabnak határt a kapcsolataimnak. #vagynemköszi