pen azon örvendeztem tegnap meg az elmúlt időszakban, hogy minden milyen szép és jó. erre jön poussin és odabasz. mert mindent jelképez, amit nem tudok, amit nem tanultam meg, amihez nem értek, ami nem érdekel (eléggé), amivel nem foglalkoztam (eleget), és amit (valami beteg, belülről vagy kívülről vagy fölülről vagy alulról jövő elvárás szerint (szerintem?)) tudnom kéne, amihez értenem kéne, aminek érdekelnie kéne (nagyon).

és jön az, hogy valamit már igazán kéne kezdenem magammal, az életemmel. már úgy értem, megint a régi nóta, mert ezt már mondtam, nagyon sokszor. hogy bárcsak lenne valami, ami igazán érdekel, leköt, szórakoztat, foglalkoztat. igazán alatt hosszú távot értek. mondjuk éveket. sokat. de persze nincs, mert én olyan kurvára sokoldalú vagyok, hogy minden érdekel. épp ezért csak megnézem ezt, elolvasom azt, elsétálok itt, átbuszozok oda, felszállok valahova, visszavezetek hazáig, hogy aztán az egészet elfelejtsem. hülyeség, hogy az igazság az, ami kiderül. inkább amire emlékszem, az van. amire nem, az nincs, meg sem történt, nem létezik. mindenre nem lehet emlékezni, még akkor se, ha épp mindenvan tényleg. szóval a semmi marad bennem, még ha ez a mondat már-már tizennyolc éves önmagamat meghazudtolóan patetikus is így.