van, százhárom perce ráadásul másodika. alig több mint három hét múlva már kanadában fogok lófrálni a második legnagyobb francia nyelvű városban. most meg itt fekszem az elméleti tavaszban a tél közepén, és azon gondolkodom, vajon hogy lehetséges, hogy a februárom még úgy indult, hogy mindennap…

ez akkor jutott eszembe, amikor három hete reggel arról álmodoztam, hogy örökre ott maradok bracon. tavaly ilyenkor k.val álmodoztunk arról, miközben a labirintusban sétáltunk, hogy örökre ott maradunk krétán. aztán nem maradtam, nem maradtunk, mert volt hova menni. mindig van hová…

végülis alig lényeges ilyenkor, persze, kazán, romolj el nyugodtan. e. szerint furcsa, hogy engem lelkesíteni tud(na) a társadalmi változás. az individualista, nyugati szocializáció, az mondatja ezt vele... persze nem mondom, az is lelkesít, hogy én láttam ma skype-on zimbardót.…

a karácsony. se hóesés, se boldogság. bár fene tudja miért gondolom úgy, hogy ilyenkor más (pláne, jobb...) lenne bármi. egyébként is a tavalyi karácsony annyira jó volt, hogy az ideinek esélye sincs. tavaly ilyenkor azt hittem, szerelmes tudnék lenni. és hogy fasza állást tudok…

nem sok dolgot szeretek. először is, hideg van. nagyon hideg, folyamatosan. emiatt egy meleg szobában is hidegnek érzem magam. nincsenek érzéseim, nincs semmi. másodszor nem vagyok barna - tudom, szánalmas, hogy ez az örömeim egyik forrása, de én tényleg imádom, amikor bronzbarnává…