van, százhárom perce ráadásul másodika. alig több mint három hét múlva már kanadában fogok lófrálni a második legnagyobb francia nyelvű városban. most meg itt fekszem az elméleti tavaszban a tél közepén, és azon gondolkodom, vajon hogy lehetséges, hogy a februárom még úgy indult, hogy mindennap hajnali ötkor felkelek, regényt írok és programozok, most meg itt fekszem és blogot írok hajnalban. miért ilyen szélsőségekben érzem jól magam? miért szeretem a hajnalt még ébren vagy már ébren várni? elmúlik-e az az érzés, hogy egyszerre minden annyira tökéletesen teljesnek tűnik és végtelenül hiányosnak? hogy az élet tulajdonképpen szép. de a tulajdonképpen szó nélkül a mondat mégsem igaz. 

nincs csend és hó és halál, csak tél. és hó. és csend. csak a pillentyűzet kopog. elírás, de tetszik. pille. már csak nyolcvannyolc nap és elolvashatom a levelet, amit a harmincéves önmagamnak írtam, szigorú kikötéssel, hogy kizárólag a születésnapomon nyithatom ki. házkutyagyerek-ágyasztaltévé vagy ilyesmikre számítok tizennyolcéves önmagamtól. esetleg bölcs tanácsokra az önelfogadásról meg a barátságról. 

meg arról, hogy kibaszott jó életem van. a többi csak sallang.