nyilván megint semmi nem úgy történik, ahogy terveztem, hogy történjen.

illetve nem semmi, mert például a tegnapi buli pont olyan volt, amilyennek lennie kell, vicces táncolás, beszélgetések, hajnali csetelések, imádtam.

és Bandi, a kutyám is minden várakozásomat felülmúlja azzal, ahogy figyel, ügyesedik, okosodik, rám hangolódik és én is rá. megfigyeltem egyébként azt a rendkívül egészséges működést, hogyha valamit szarul csinál, akkor magamat okolom, de hogyha valamit jól, akkor őt tartom okosnak. jó önismereti trip ez a kutyázás. első héten például biztos voltam benne, hogy nem szeret, és örülne, hogyha inkább más lenne a gazdája. és biztos voltam benne, hogy egyedül ezt nem fogom bírni. aztán kiderült, hogy nem vagyok egyedül, csak mindig azt képzelem. hogyha segítséget kérek, akkor kapok is. csak valamiért nem kérek. mert az már a gyengeség jele? mondjuk.

meg mondjuk, hogy hiába mentem el randizni x emberrel az utóbbi hónapokban, nyilván a terveimmel ellentétben olyasvalaki tetszett meg, aki lehetetlen, elérhetetlen, nem pedig egy 30-40-es csávó, akivel kutyasétáltatás közben összeakadt a tekintetünk... vagy legalább egy bárpultnál összenézünk és tudjuk, hogy mindketten pont ugyanazt szeretnénk az életben: egymást! és a függöny legördül, és végefőcím, és közös záródal arról, hogy bár fogalmunk sincs, mit akarunk kezdeni az életünkkel, de azt kurvára együtt. nem ez történt, és ezen még harminckét évesen is ki tudok akadni.

persze akár élvezhetném is, hogy megint egy random emberhez érzek vonzódást, akivel ugyan nem valószínű a boldogvég, de legalább valamit érzek közben. hiszen az elmúlt két hónapban azért nem írtam se ide, se a naplómba, se novellát, se semmit, mert nem akartam érezni. most legalább ezt megengedem magamnak. csak mondjuk harminckét évesen lehet, hogy már nem ennyire random kéne élni. 

és akkor mi van?