érezni magam itt. ezt mutatják az álmok is - eddig még éjjel is készenlétben voltam, nem engedtem magam álmodni (vagy emlékezni rá). 

(jesszus, most itt ülök a mcdonaldsban - mivel hétvégén nincs nyitva a suli... - és konstatáltam, hogy a francia kisgyerekek ugyanolyan hisztériáskisizék tudnak lenni, mint a magyarok... meg azt is, hogy ha egy felnőtt normálisan elmagyaráz nekik valamit, akkor lenyugszanak és normalizálódnak ismét. vicces kívülről nézni az ilyesmit.)

tegnap volt a második erasmusbuli, amin részt vettem. az angol lány (lucy) szülinapja. a fűben döglöttünk a koli mögött, laptopról szólt a zene és a sötétben még azokat is nehéz volt felismerni, akikkel már beszélgettem. de vittem magyarbort (szent gaált, naná!), mindenkinek nagyon ízlett a "kszersedzsi fukseresz" (cserszegi fűszeres). és bár a buli a kollégiumnál volt, végül persze besétáltunk a belvárosba (félóra), és elmentünk a múltkori bulihelyre, de kissé szar volt a zene... úgyhogy másfél óra után ismét hazasétáltunk, kicsit több idő alatt, mint odafelé, mert valami rendőröktől kérdezte meg pierre (franciasrác), hogy merre van az út, és a hosszabb utat mutatták. persze csak azért kérdeztük meg tőlük, mert titkon reménykedtünk, hogy hazafuvaroznak. ehelyett leintettek egy autót és igazoltatták, minket pedig útnak eresztettek az éjszakában... 

ami kicsit még meglepőbb volt, hogy végül pierre az én szobámban aludt (nem, nem az ágyamban, hanem a szőnyegen, a hálózsákban), mert szegényt nem volt szívem lent hagyni az utcán, a hidegben, a kocsijában aludni. és valahogy nem volt olyan állapotban, hogy hazavezessen másfél órát. 

de a lényeg nem ez. hanem hogy tényleg olyan szimpik a többiek, amennyire elsőre tűntek. és én mindig azon izélek (magamban, persze), hogy majd nem lesz mit mondanunk egymásnak, kifogyok a témákból, és juj és jaj. de szerencsére telik az idő is, és mindenki csinál dolgokat - meg amúgy se igazán ismerjük még egymást, szóval éjszakákon át mesélhetünk akár az életünkről is. de ha épp nincs kedvem ehhez, akkor is összekötnek az itteni közös dolgok. nemcsak az órák, hanem hogy mind bele vagyunk vetve végülis a nagyvilágba. ugyanoda, ugyanúgy. ez persze nem sok, de kiindulásnak nem is kevés.

csütörtökön a tánc nem volt valami nagy cucc. nagyon sokan voltunk, és kb. nem csináltunk semmit, csak mászkáltunk a teremben. de talán ez csak az első óra miatt volt, ez a tömeg is meg ez a gagyiskodás... remélem. utána természetesen pont az orrunk előtt ment el a busz, amivel be tudtunk volna menni a városba (mármint fruzsi meg én, a magyarvacsira), és a harmincperces várakozás alatt betalált minket egy f.szmutogatós csöves... amit fruzsi úgy reagált le, mintha kb. egy zsebkendőt vett volna elő a csávó, nagyon vicces az a csaj! 

magyarvacsi remek volt, bár ugye így két órát késtünk... bírom cécile-t nagyon (kicsit csöndesebb volt meg visszahúzódóbb, mint múltkor, de jófej. meg olyan, mintha mindig lenne egy kis mosoly a szája szélé(be)n), böbe is vicces, meg az, amennyire tudja gyűlölni azt az embert, akivel tíz évig együtt élt. furcsa ezt látni. egyszer g. mondta, hogy ő sose érti azokat az embereket, akik szidják a voltszerelmüket (ill. azt az embert, akivel együtt voltak), mert ha hülye, akkor miafrancért voltak vele... ezt a saját magam nevében nem kommentálnám. mindenesetre lehet, hogy hamarabb és többet kéne tanulni a hibá(in)kból.

... húdekurvabölcsvagyok.

pénteken fruzsival beültünk cécile órájára, ami a cigányirodalomról szólt (akarommondani romáról, bár nemhiszem, hogy a cigány szó (jobban) megbélyegezne bárkit), és tök érdekes volt, pedig azt hittem, ez a téma annyira nem foglalkoztat és nem érdekel. lehet, hogy 

nyitni kéne a világra. egyelőre csak a mekiajtót fogom kinyitni, mert hamarosan megy az utolsó busz. többet nem bölcselkedek ma (a blogon...)