vécésnéni a kolinkban. mindennap takarítani és hetente kiragasztgatni feliratokat, hogy hogyan kell használni a vécékefét, hogyan kell lehúzni a vécét és hogy lehet elhúzni a zuhanyzófüggönyt annak érdekében, hogy ne ázzon el az egész emelet. újramegújra hozzáfogni, tudva, hogy másnapra megint koszos lesz. 

függő az viszont vagyok: hazudj, ha tudsz, igen, mégmindig, folyton ezt nézem, de lassan elfogy, a harmadik évadnál tartok, már csak pár rész van. bár az elsőt nem néztem újra, és ugye könnyen felejtek... de az talán túlzás lenne. már így is totál rákattantam az emberek fejére. hétfőn gimnasztikán is a viszonyokat figyeltem. kinek ki tetszik, főleg ezt. vicces volt látni, ahogy a fiúk-lányok elrontják a gyakorlatot, mert látják/azthiszik, a másik nézi őket. 

a mostani rész egy bányában játszódott, a föld alatt, sötét volt végig, így a monitoron visszatükröződött az arcom, figyelhettem az érzelmi reakciókat. félelem, öröm, szomorúság, megkönnyebbülés (vagy ez nem érzelem? mindegy). de most leginkább fáradtnak érzem magam. elvileg az éjfél előtti alvás a legpihentetőbb. ilyenben nem volt részem (navajon miért) egy ideje. szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy 2011-ben hányszor feküdtem le éjfél előtt.

néha olyan emberek hiányoznak, akiket nem is ismerek. 

amúgy az idő szuper - azaz: mégmindig lehet biciklizni és nem kell bérletet vennem, jupijé. bár azért eléggé fel tudom cseszni magam, amikor a hepehupákon kell zötyögnöm. zöty. zöty. jó ez a szó. zötykölődik bennem a sírás. 

nem sírok, ez csak költészet. bármit mondhatok, bármit írhatok. attól, hogy ez blog, minden igaznak tűnik. pedig lehetne, hogy nem is vagyok boldog. lehetne, hogy nem is limoges-ban vagyok épp, hanem párizsban (d. szerint amúgy is az eiffeltorony lábánál kéne csókolóznom épp), hanem larochelle-ben (ott jövőhéten leszek, de nemhiszem, hogy lesz net), hanem horvátországban e-ékkel, hanem korzikán m-ékkel, hanem egy tengeri körúton egy óriási vitorlással és minden emberrel, aki fontos.

nem egy neonfényes teremben ülök, nem törökül beszélnek a szomszédban, nem verek meg pingpongban és csocsóban bárkit, nem felejtek el mosni, nem megyek emiatt holnap inkább ruhát venni, nem felejtem el az utolsó représentation des espaces humains órámat, nem sétálgatok még október közepén is a napsütésben pulóverben.

lehetne, hogy máshogy legyen, de így van. itt vagyok. már nem kell felkapcsolnom a lámpát a szobámban, hogy odataláljak az ágytól az asztalig, a mosdótól az ágyig, a szekrénytől az ajtóig. már nagyon távolinak tűnik az a bizonytalanság, amit az első napokban éreztem. amikor legszívesebben menekültem volna. az újdonságtól, a többiektől, az ismerkedéstől, magamtól, mindentől. az pedig még távolibbnak, amikor az astoriánál álltam a teraszon, és semmi más nem volt bennem, csak érdektelenségnek álcázott félelem. 

bátorvagyoknemfélek. nincs mitől. jól vagyok. nehéz a boldogságról írni.