hóesést. és úgy készülődj, mintha más távoli várost hódítani indulnál. 

a városban még csak eső esik, mikor felérek a hegyre, már szinte hó. fehér a kert, világít, visszaveri a fényt, ahogy fél órával ezelőtt még a duna. állok a szabadság hídon. nem gyalog megyek át rajta, mert hideg van, hanem autóval. éjjel nem járnak sokan arrafelé, leállítom az autót, a zenét, lehúzom az ablakokat, és nézem a lámpákat, a dunát, a híd vasszerkezetét, azt a zöldet, amiről mindig ez a híd jut eszembe. 

három nap múlva ismét limoges-ban leszek. holnap alszom budapesten utoljára, egy ideig. most nem félelem van bennem, amit érdektelenségbe burkolok, hanem szomorúság. azthiszem. és várakozás is, persze.

csak közben megint sajnálom itthagyni azt, ami budapest. ami magyarország. nem a politikai részt, mert attól tényleg csak hányni lehet. hanem a barátaimat. a nyelvet. azt, hogy megértek mindent vagy majdnem mindent. hogy magányosan is tudom, lehetnék mással akár. és hálás vagyok, annyira hálás, a körülményeimért. mindenért és mindenkiért. azért, amiért nem dolgoztam meg, amiért nem tettem semmit, és amit mégis megkaptam. meg azért is hálás vagyok, hogy legalább néha hálás tudok lenni.

mostmeg várok, míg felkel majd a nap. csak túl picinyke vagyok. ígyvárok. pont így kell, azt hiszem, várni, ahogy ők csinálják.