n'a que l'amour a s'offrir en partage qu jour du grand voyage. ezt énekelte tegnap egy hajléktalan a párizsi metrón. felszálltam a gurulós bőröndömmel, még reménykedve, hogy hátha elérem a vonatot, amivel már tízre itt lettem volna limoges-ban. a metrókocsi végében ültem, igazából nem is metró, hanem rer, lehajtós ülés, nézek ki, nézek be, mindenfelé nézek, nézegetem az órámat. és akkor jön ez a bácsi. kicsi, szakállas, nagyon büdös, megáll a kapaszkodórúdnál, letámaszkodik, és énekelni kezd. és nem gondolok arra, hogy írom ezt meg. nem gondolok arra, lekésem-e a vonatom vagy nem, csak hallgatom, mert hamis és gyönyörű.

a vonatot lekéstem, egy másik lett az én vonatom, tízkor indult és egy körül volt itt. félkettőtől félkettőig voltam úton, tizenkét órát. szerintem most utaztam először úgy, hogy nem várt senki a "túloldalt". persze nem a semmibe, mert úgy kb. tudtam már, mi van itt, de mégis. és jó volt. könnyűnek éreztem magam. éreztem, hogy vagyok. ahogy utazom. ahogy felszáll a gép budapesten. ahogy elindul a vonat. olvastam és ott voltam, ahol.

ugyanaz az illat van itt, ugyanaz a környezet, és mégis minden más. máshogy csinálom, tehát más. előző félévben például nem találkoztam azzal a nénivel, akinek erős ősz bajsza és szakálla van, de - gondolom hogy ezt más ne nagyon vegye észre - élénkvörösre rúzsozza a száját. a fogai sárgák, összevissza állnak, de szinte minden nehézség nélkül le tud hajolni, hogy megtapogassa a cipőjét.

a létezés alternatívája a reagálás. a reagálás megszakítja a létezést, és megsemmisülést okoz. hm. megsemmisülésben akkor jóvagyok. most jön a zélet.