valami jóval nagyobb. állok a szobám ablakában, mert csak ott jön be a net, süt a nap, arra gondolok, milyen gyönyörű lesz a tavasaz limoges-ban. aztán arra, már most milyen szép mindez. a napsütés, a fények, a kilátás. zöld terület, fák, háztetők, autók, ezt látom a városból. illetve mostmár nem, ez pár órája volt, mindezt emlékezetből kellett írnom, visszaidézni, mit is gondoltam, hogy is álltam. a látvány ugyanaz mégmindig, csak már nem süt a nap, elbújt, ülhetek az asztalomnál is, nem zavar többé a fény. az ég alja kék, fölötte rózsaszín sáv, afölött barackszín. persze ezt nem lehet leírni, nem így kéne, hanem egészmáshogy, ahogy én nemtudom. keresni kéne leírásokat, de inkább vakon gépelek, és közben nézem.

nem rossz, csak rosszul érzem magam. hagyjuk, nem akarom, hogy rossz legyen. ezt egy fiúnak kéne mondania a darab szerint, de a valóságban én mondom inkább, magamnak, nem várom, hogy a hülyelány beőrüljön teljesen és elveszítse a maradék eszét is.

már rég volt ilyen, el is felejtettem milyen állapotba tudok kerülni a "tanulástól". nem mintha most olyanhűdenagyon tanulnék. ésmégis. elvesztem a bizalmam magamban és másokban. mindensmást hirtelen irtóérdekesnek találok, és egyszerre rendkívül sok ötletem támad azzal kapcsolatban, mi mást tudnék csinálni. de azért ma egészrendes voltam. egésznap a szobámban rohadtam tanultam, és ezt a blogbejegyzést is csak most írtam meg, mikor már majdnem... ööö... a felénél tartok ennek a...

itt megszakad a bejegyzés, gondolom megszámoltam a karaktereket, két órával ezelőtt volt, már nem emlékszem. egyórája (najó, túlzok, csak negyvenperc, de egynapnak tűnik) ülök a netteremben, hogy "beszélgessek" a barátaimmal. ehelyett csak egymillió idegsejtem pusztult el. mert emiatt minek hagytam abba a tanulást, emiatt minek szedtem rendbe magam, emiatt minek jöttem le, emiatt minek-minek-minek. nem jön be rendesen a net, még a betűket se tudom megdönteni itt (háh, mégis sikerült), hogy látszódjon, kit idéztem, szóval most mintha minden a saját gondolatom lenne, idézem is feldmárt, mert most volt először, hogy vonalat húztam tollal egy könyvbe, ezt megjelöltem és ehhez tartottam magam a mainap döntéseivel (legalábbis azthiszem): szeretni a másikat - ez egyet jelent azzal, hogy olyannak látom, amilyen, akár szüksége van annak a másiknak arra, hogy így lássák, akár nem, és tekintet nélkül arra is, hogy nekem szükségem lenne-e másnak látni őt. önmagam szeretete is azt jelenti, hogy olyannak szeretem magam, amilyen vagyok, nem amilyennek szerintem lennem kellene, hogy szeretetreméltó legyek. azért asszem nem engedem szabadjára az idegbeteg dühkitörésem, ami a nettelenségből adódik, bármennyire is olyanlennék most szívemszerint, egy toporzékoló ötéves, aki nem kapja meg, amit akar.