felejtem a történetek részleteit. el akarom mesélni ennek-annak, hogy mi volt, hogy volt, mondjuk gimiben vagy az egyetemen vagy óvódában. vagy hogy mit mesélt a francia aktuálpolitikáról a tanárunk. és aztán nem tudom a neveket, a helyszíneket, a résztvevőket, amitől az egész hihető és érdekes lenne. adott esetben kitalálom őket. máskor inkább nem mesélem tovább.

a tévében (igen, itthon van tévé, olyan furcsa!) épp egy film megy, ami arról szól, mennyire nem bíznak egymásban az emberek. mindig elkápráztat, mennyire gyönyörűen tudják elb...ni az életüket az emberek. a barátaim, az ismerőseim, és persze elsősorban én. csak azt icipicit kevésbé látom át.

amúgy meg azt álmodtam, összetörtem a kocsit, amivel mentem volna vissza franciaországba. azt az érzést is mintha csak álmodtam volna, pedig az tényleg megtörtént, ahogy száll fel a gép, és borsódzik a hátam, és majdnem sírok. mert a testem nem tudja feldolgozni, hogy tényleg repülök.