díjat creusától, ami ilyan blogolósos izé, amit körbekörbe adogatnak az emberek. eddig sosem gondoltam bele (igazán), hogy a blogoló embereknek mekkora társadalma van, olyan ez, mint valami titkos társaság. és persze brutálisan bele lehet süppedni egy-egy ember életébe (blogjába), még akkor is, ha egyesek szerint mindenki úgyis ugyanarról írt, mert az emberek annyira egyformák. éstényleg. de pont ezért érdekes az egész szerintem.

nade lényeamilényeg, van ez a medvedíj:

amit először is köszönök creusának (hehe, milyen vicces ilyen néven írni róla), mert ez az első szabály (ami röhej, de ha már belementem, játszom, ahogy mondják).

másodszor továbbadok négy másik bloggernek, mert ez a harmadik szabály, ami tökre tetszik, mert még ha nem is mindegyikük olvassa az én blogom, legalább ezzel reklámozom az övéket. szóval elvileg a harmadik szabály, hogy megnevettetős blogot linkeljek - de ezek csak simán jók éskész, ki így, ki úgy. az első tuti creusa lett volna amúgy, a második meg egynő, de ők már kilőve, szóvaltehát kicsit meg vagyok lőve én is, mert alig tudok olyat, aki olvassa is a blogom meg macidíjizét csinálna. nade úgyis a reklámérték a lényeg most számomra:

mon (tulajdonképpen talán ő az egyetlen, aki tényleg fogja ezt csinálni... talán.)
esmagus (na ő tuti nem olvassa a blogom meg alig írja a sajátját... de azért kurvajól ír, na, szóval csak olvassa mindenki)
kklor (ő még annyira se olvas. és a csupafekete blogjára meg az életszemléletébe nem biztos, hogy illik a napsugaras maci, ihih)
esszus (aki olvassa a blogom, de nem írja a sajátját, heh...)

harmadszor pedig írok magamról három olyan dolgot, amit eddig még nem mondtam el, mert ez a második szabály. szóval az egyik, a legfrissebb infó, hogy tévésztárok lettünk tegnap f.val és b.val, mivel kimentünk a saint-pardoux tó partjára süttetni a hasunkat (igen, tanulás helyett, igen, szörnyűséges vagyok, hogy még a szakdogám leadása előtt alig egy hónappal is képes vagyok fontosabbnak tartani, hogy fürdőzzek a napsugarakban és barna legyek, mint hogy tanuljakmintállat...), és letámadtak a világhírű limoges-i tévé riporterei, hogy hogy tetszik itt nekünk meg miért vagyunk itt meg ilyenek. frenetikus franciaságommal kb. valami olyasmit mondtam, hogy: "hát a víz, hideg, de nyáron biztos szuper lesz. meg amúgy nagyon tetszik, nagyon szép. szuper. tetszenek a fák meg a víz. meg gyerekek is vannak. tényleg szuper." és közben idiótán hunyorogtam a nap miatt, meg mosolyogtam. ha zavarban vagyok, mindig mosolygok, ha kell, akár nem, ez lehet mondjuk a második infó rólam. a végén már fáj a szám, ha mondjuk kiselőadást tartok. a másik lehetőség, hogy durván komoly fejet próbálok vágni, az meg tanárnénis és rosszul áll. alapvetően azért szeretek mosolygóskedvesaranyos lenni. a harmadik infó az legyen mondjuk az, hogy múlt héten, életemben először adtam vért, és egyszerűen nem is értem magam, hogy eddig miért nem. 

hát ennyit a macizásról. a véradást viszont mindenkinek csak ajánlani tudom. meg azt is, hogy külföldre menjen/jöjjön. annyira sokat tanul magáról az ember még akkor is, ha épp azt gondolja, egy rakás szarkupac, egy elveszett kis senki, aki nem képes semmire. sőt, talán akkor a legtöbbet. meg (ez persze irtóhülye hozzáállás, tudom, majd fejlesztem magam...) az is van, hogy itt minden különlegesebbnek tűnik meg kicsit olyan, mintha nem is valóság lenne. például a véradás. otthon félelmetesnek tűnt, hogy belém döfnek egy tűt, aztán szívják a vérem pár percig, itt meg inkább érdekesség, amit ki kell próbálni, ha már itt vagyok. és ezek után csomómindenhez megváltozik a hozzáállás.

és persze nem mondom, hogy húdevidám és pozitív vagyok mindig meg hogy mennyire látom, hogy hogy kéne alakítani az életem, ha meg nem kéne, akkor hogy nem. de az, hogy csomómindent "letettem az asztalra" (najó, a K2-t még nem másztam meg...), az mégis ad egyfajta... önbizalmat? önismeretet? ilyesmi.

de azért miután kurvára megismerem magam júniusig, meg megírom a szakdogám, leteszem a vizsgákat franciául, tartok király kiselőadásokat meg írok szemináriumi dogákat franciául, kinapozom magam a tónál, úszkálok a tengerben vagy az óceánban - szóval mindezek után irtó jó lesz hazamenni a családomhoz és a barátaimhoz. hej, de bölcselkedőpatetikus lett ez a bejegyzés. szóval hamár, akkor: szeretek élni, na!