agyfaszt kapok magamtól és mindenki mástól. elküldöm a picsába az egyetlen embert, aki megtetszett (oké, online, de akkoris) az utóbbi időben, semmi sem jó, semmi sem szép, a bazilika gyönyörűséges üvegeit is lebombáznám, és azon vekengek, hogy vajon miért van az, hogy a ronda, buta, nemvonzó, unalmas, egyszerű, ostoba, undok, faszkalap, szemétláda, túlsúlyos, túlsovány, elmebeteg módon viselkedő, semmilyen, karakternélküli, zavaróan harsány, zavaróan hallgatag, rossz szájszagú (vagy akár jó szájszagú) emberek találnak maguknak párt, olyat, aki elviseli őket, aki szereti őket, aki mellettük van jóban-rosszban, én meg a fasznak se találok senkit. 

és tuuuudom, hogy vannak, akiknek tetszem, rám vannak pörögve, bármikor megdugnának akár a nyílt utcán, elvennének feleségül (vagy mielőtt elvesz valaki más feleségül, még gyorsan kavarnának egyet velem), de most mindenkit utálok, az egész világ elmehet a picsába, mert most gonosz akarok lenni és irreális, és azt is gyűlölni akarom, aki segít. utálni, hogy szülinapoznom kell, utálni, hogy a voltszerelmem jól érzi magát, utálni dolgozni, utálni felkelni mindennap, enni és inni és utálni éjjel programokra járni, mindent. csak a rossz élményekre emlékezni, vagy ha mégis eszembe jut valami jó, csak arra gondolni, hogy soseleszmárolyan. most rosszul akarom érezni magam, úgy igazán rosszul, a napsütés, a huszonhét csodálatos évem, a szépséges életem dacára. és nincs lelkiismeretfurdalásom ezért az istenkáromlásért, mert tudom, hogy elmúlik, tudom, hogy ismét szeretettel fogok gondolni embertársaimra, csak egyszerűen muszáj volt leírnom, hogy ilyen is van, hogy rohadjatokmegmind.

indulatok forrongnak bennem és nem tudok velük mit kezdeni.