amikor egész nap az ünnepségekről tudósító cikkek alatti kommentháborút olvastam és folytak a könnyeim. olyan volt, mintha folyamatosan köpködnénk egymást a mások által kiköpött szotyihéjak darabkáival, amikből persze a szotyit nem is mi ettük meg, de azért a magunkénak érezzük, mert nem jut más. 

aztán volt egy másik március 15. amikor a slammerekkel utaztunk pécsre, és két óra helyett kb. hat volt lejutni, mert zuhogott a hó már tizennegyedikén éjjeltől másnapig. ettől függetlenül i. aznap éjjel pólóban mászkált a városban, annyira melegítette a forradalom heve (hehe). 

ma lemaradtam minden füttyögésről, abortuszellenességről és nyuggerverekedésről, hiába dobta fel a fb, egyszerűen nem fogadta be a tudatom. petőfi zokogna, ha látná, de én jelenleg úgy érzem, már nem tudok sírni sem. apatikus lettem. nincs kedvem arra pazarolni az energiámat, hogyan cseszik szét egymás életét emberek, hogyan cseszik szét az országot az egymást és mindenkit kettészedők, és annak sem néztem még utána, hogy milyen új pártok alapultak ma. 

j.tal voltunk az émile-ben, buda egyik legsznobabb helyén, így töltöttem a március 15-öt. meg ott volt rogántóni is, de rajta volt kokárda, mert ő bezzeg nem olyan érdektelen, mint én. különböző fiókokban tartom tavaly óta (a kokárdámat mármint), és minden pakoláskor örömmel teszem el újabb helyre, hogy majd márctizenötre tuti meglegyen, erre ma meg elfelejtem. ez van a forradalmiságommal is. elfelejtettem.

a szabadságról meg csak ennyit.