már mindenki írt róla, mindenki megnyilatkozott, mindenki posztolt. mert úgy tűnik, szintemindenkit zaklattak. én meg csendben olvasom, néhány helyen lájkolom a kommentet, sőt meg is osztottam már cikket, de egyszerűen nem tudom, mit gondoljak.

egyrészt engem például nem zavar a füttyögés, jóaseggedezés, sőt, azt érzem tőle, hogy vonzó vagyok. bóknak veszem, nem zaklatásnak. persze lehet, hogy kell a külső megerősítés, mint oly sok minden másban. egy bizonyos határig. és ez nekem pont az a határ.

másrészt nem érzem, hogy az én pitiügyeim zaklatások lennének úgyigazán. én nem akarom komolyanvehetetlenné degradálni a hashtaget azzal, hogy leírom a megerőszakolt, konstansan szexuálisan zaklatott nők és férfiak mellé,

• hogy a buszon felhúzta a szoknyámat egy bácsi és simogatott, hiába húzódtam egyre odébb, és csak akkor hagyta abba, amikor már leszálltak elegen ahhoz, hogy tényleg odébbálljak. 
• hogy franciaországban, éjszaka, amikor tényévekre voltam minden ismerősömtől és helyben újakat még nem szereztem, követett egy srác, a kihalt utcán, kb. egy kilométeren keresztül. és egyre halkítottam a zenén, hogy halljam, mögöttem van-e még, és balra-jobbra mentem az úton, hogy megnyugodjak, valójában nem követ, csak arra megy haza, de tényleg követett, mindig pont a látóteremen kívül, mögöttem haladt, és amikor már gyanúsan közelinek éreztem az auráját, akkor hátranéztem, és szinte hozzámért, annyira közel volt, a nadrágja félig letolva, mert már elővette a farkát és elkezdte kiverni, én meg csak üvöltöttem egyet, hogy NE!, majd tiszta erőmből futni kezdtem. 
• hogy életem második szexuális élményét nem akartam, mert nem álltam még készen, hogy lefeküdjek vele, de persze nem volt erőszak, magamtól mentem fel hozzá, és csak néhányszor mondtam, hogy most még nem szeretném, nem is esne jól, aztán ha már felmentem, akkor kit akarok áltatni alapon belementem.
• hogy egy akkor közeli barátom teljesen természetesnek vette, hogy bármikor alámnyúlhat, és többekkel megbeszéltük, hogy velük is csinálja, és ez gáz, de azon kívül, hogy azonnal rávágtunk a kezére, nem nagyon tudtunk máshogy hatni rá.

harmadrészt valahol az is beteg (egyéni vagy társadalmi szinten?), hogy a jóaseggedezést bóknak érzem. és hogy azt, hogy ilyen sztorikból (amikben végül nem lett igazi para) nekem csak a buszosbácsi meg a követősfiú jutott, azt kicsit kínosnak érzem. mert akkor vagyok jónő, hogyha ezekből több történik. félelmetes. alig merem leírni, annyira félelmetes, hogy ez van bennem zsigerileg.

negyedrészt, aki ilyet csinál, annak komoly segítségre lenne szüksége. nem arra, hogy macsónak tekintsük , felmentsük, és az áldozatra mutogassunk, vajon mit csinálhatott volna másképp akár anno, akár a comingoutkor. a követősfiú, amikor én ijedten futni kezdtem, könyörgően utánamkiáltott, hogy kérlek, ne menj!

szóval valami olyan segítségre lenne szükség szerintem társadalmilag, amivel rálátunk, hogy két ember, akármilyen szituban is találkoznak, két egyenlő ember. egyik sincs feljebb vagy lejjebb emberi mivoltában. ha viszont mégis sérülne ez az egyensúly, akkor beszéljünkróla.

annak ellenére beszéljünk, hogy kurvanehéz, őszintén.