nem sok dolgot szeretek. először is, hideg van. nagyon hideg, folyamatosan. emiatt egy meleg szobában is hidegnek érzem magam. nincsenek érzéseim, nincs semmi. másodszor nem vagyok barna - tudom, szánalmas, hogy ez az örömeim egyik forrása, de én tényleg imádom, amikor bronzbarnává sülök és inkább hasonlítok egy dél-afrikai baseball-játékosra, mint egy nyugat-európai fehérbőrű nőre. harmadszor pedig télen mindenki rosszkedvű, depressziós, főleg januárban és februárban, amikor már nem lehet az ünnepeket várni, de még irtó sokáig hideg van. amikor mindenki rosszkedvű, akkor egy idő után én is az leszek, és ezt utálom, mert bármennyire is nem tanúsítja ez a blog (kivéve talán az utóbbi időben), azért én szeretem úgy alapvetően jól érezni magam.

szóval nem szeretem a telet.

viszont ami jó benne, az a nap, ami (ha épp süti, akkor) süti az arcom a fagyban. kipirulok, kimelegszem, átfagyok szinte teljesen, de a sugaraktól mégis melegség lesz bennem. és mindenek előtt és legfőképp pedig azt szeretem a télben, amikor esik a hó. szerintem ez az egyetlen értelme ennek az évszaknak. egy éjszaka alatt minden fehér lesz. fehér ország. fehér-fehér-fehér-fehér. és persze a magamfajtának, aki hajlamos egyrészt fekete-fehérben látni mindent, másrészt az időjárástól függővé tenni a hangulatait, ez a boldogság maga.

és ezért fantasztikus a síelés, illetve jelenleg a snowboardozás. mert a napsütés, a hó, az elképzelhetetlenül magas és ezáltal alázatra nevelő hegyek, minden együtt van. persze azért ha tegnap írtam volna ezt a bejegyzést, akkor épp hiperdepressziós lett volna, mert egy új sportot megtanulni, hát az rohadt nehéz. fárasztó. kiborító. folyamatosan elesel, bénának érzed magad, aztán felkelsz, mész tovább, elhiszed, hogy már király vagy, megy ez mégis, és megint elesel basszameg. és újra és újra. és hiába látod, hogy a profik is elesnek, akik öt-tíz-harminc éve snowboardoznak már. hiába, ha egyszer itt és most azt akarod, hogy neked menjen. azonnal. mert minden azonnal kell, persze, semmire sem bírsz várni. ilyesmiket írtam volna tegnap. hogy semmi sem jó, semmi sem elég. de aztán mégis. mégis jó minden, ahogy van. mert a hegyek és a profik, akik megmásszák őket, hogy aztán lejöhessenek a szűzhóban a hóviharban, a sosem látott, pályán kívüli terepen, szóval ez mind megtanít arra, hogy ha úgy nézem, sosem elég, és ne is legyen. de ha úgy nézem, akkor minden szép lehet. csak keljek fel. csak ne érdekeljen, mennyire fáj. csak lássam magam, ahogy beveszem a következő kanyart.

szóval szeretem a telet.