furcsa, hogy boldog tudok lenni annak ellenére, ami van. hogy újra meg újra képes vagyok a jóllétbe ringatni magam. és nyilván ettől még fáj, de biztos talaj vagyok magamnak arra, hogy a sebeket, amiket ejt és folyton felszakít az élet, az alapvető vidámságom összevarrja. szóval hiába jönnek a varjak, vagy hollók, vagy bármilyen fekete madarak szálldosni, mert egy ároknyi szenvedéshelyet adok magamnak, de nem fogom megint a lelkem feláldozni holmi önsajnálat oltárán. az oltári nagy baromság lenne, és most már az árral szeretnék menni vagy egy új árat nyitni, és felárazni magam, nem sodródni a sors egyik holtágán odavissza. szóval ennyi. 

annyira furcsa, de néha kifejezetten boldog tudok lenni.