, miután elszakadt a nyakláncom táncolás közben. koppantak a földön, ahogy kihullottak, még a nadrágomban is találtam, rejtély, hogy oda hogy csúszott le tíz-tizenöt fekete gyöngyszem. ez múlthéten volt, de azóta is mindenhol gyöngyöket találok a lakásban. mintha jancsi és juliska szórta volna el nekem, hogy visszataláljak.

az útkeresésről és identitásválságról egyébként (bár erről talán nem is írtam még ide ilyen nagyon konkrétan) csak annyit, hogy tegnap a pride-megnyitó utáni buliban két olyan heterosráccal találkoztam, aki bejön. lányokkal meg nem, ahogy eredetileg számítottam rá. izgi.

és a pszichodráma is nagyon izgi. félelmetes. megrázó. nagyon feltölt. tegnap végre mertem játszani, kitenni magam a színpadra, és fantasztikus volt. és furcsa módon azt az érzést is kiváltotta belőlem az élmény, hogy nem megváltást várok a csoporttól. nem számítok arra, hogy majd megmentenek, én meg csak hagyom magam.

eddig valahogy ezzel meg az összes pszichológiai módszerrel, sőt, k.val is, néha m.vel, a szüleimmel és másokkal kapcsolatban egy olyan elvárást támasztottam, hogy segítsenek mostazonnal! (vö. adjanak a kezembe kész megoldásokat problémákra, oldják meg a problémát helyettem, de főleg szeressenek nagyon, egyfolytában, feltétel nélkül, akkor is és főleg akkor, amikor nem szeretem magam)

ha pedig nem akarták/tudták ezt megtenni, akkor haragot és mérhetetlen indulatot éreztem. most meg nem. koppkoppkopp.