ez akkor jutott eszembe, amikor három hete reggel arról álmodoztam, hogy örökre ott maradok bracon. tavaly ilyenkor k.val álmodoztunk arról, miközben a labirintusban sétáltunk, hogy örökre ott maradunk krétán.

aztán nem maradtam, nem maradtunk, mert volt hova menni. mindig van hová menni, most például elköltözöm a bazilika mellől, mert e. elköltözik nagyonmesszire. egy korszak vége, sírás, ilyesmik. de vettem egyenfelhőpárnát, ami mindkettőnk új lakásában ott lehet és összeköt. (igen, tisztában vagyok vele, hogy huszonhét éves vagyok)

most meg az jutott eszembe, hogy semmi sem olyan, mint régen. és mondhatnám ezt ordítva a kétségbeeséstől. szomorú (mintha ezt már írtam volna, de most mit csináljak, ha újra előjött), hogy nem vagyok szerelmes. hogy nem merek szerelmes lenni, nehogy megint megbántsanak. közben meg azt érzem, hogy ha jönne valaki, aki úgy igazán érdekel, akkor leszarnám, megbánt-e. vagy nem? az új parám persze az, hogy én bántok meg bárkit. fasza.

és az is eszembe jutott, hogy olyan könnyen dobálózok nagy szavakkal, mint menekülni, miközben azt sem tudom, mit jelent valójában.

olyan könnyen dobálózok bármivel. m.val álmodtam amúgy, ez nem tudom, haladás vagy visszafejlődés. valahogy megint a jövő felé kéne fordítani a fejem, és nem arra várni, hogy k.val bármikor megbeszéljük a dolgokat. nem arra várni, hogy mások segítsenek. nem arra várni, hogy majd nem ugyanazokat a köröket futom le, ha csak várok. mert majdnem ugyanazokat a köröket futom megint.

mániás depresszióm lefelé ívelő szakaszába értem. de gondolom innen szép nyerni.