27 éves vagyok, és nem szoktam azon gondolkodni, milyen esküvőm lesz. ha valami eszembe jut a házassággal kapcsolatban, az általában az, ahogy két-három-négy gyerekkel (számuk hangulatomtól és gyerekekkel töltött időmtől függően változik) éppen egy tengerparton futkosok fürdőruhában, aranybarnán, vagy a reggeli készülődés a lakásban, ahová mint házaspár költözünk vissza az esküvő után stb. az esküvő alig.

ha az esküvőre gondolok, a lánybúcsúk jutnak eszembe. annyiféleképp lehet ünnepelni, hogy férjhez mész, kis virágokat tűzni a hajadba, ivósjátékot játszani egész éjjel, idegenektől autogramot és jótanácsokat kérni a házasság idejére. persze jelenleg csakis paintcocktailon tudom elképzelni a lánybúcsúra alapozást, nyilván :)

27 éves vagyok, és nem szoktam azon gondolkodni, lesz-e esküvőm. mindig biztos vagyok benne, hogy lesz. pedig huszonhét évem alatt nem sokszor voltam közel ahhoz, hogy bárkivel esküvőm legyen. egyetlen épkézláb kapcsolatom olyasvalakivel volt, akivel ha mélyen magamba nézek, sosem tudtam elképzelni az életemet két évnél tovább. szóval most elgondolkodtam mégis, hogy lesz-e esküvőm. mármint nem is az a lényeg, hogy örök hűséget fogadok-e, hanem hogy valaha bárkit annyira közel merek/tudok/akarok-e engedni magamhoz, hogy azt érezzem, vele jó lesz leélni az életemet. meg neki velem. 

hát persze, hogy lesz, mondja az egyik felem. hát már hogy lenne, mondja a másik felem. én meg fekszem az ágyamban, vasárnap éjjel, és hülyeségeken gondolkodom, ahelyett, hogy belemennék helyzetekbe. ahelyett, hogy megbántanék éppen valakit azzal, hogy csak kavarok vele, de nem szólok róla. ahelyett, hogy csetelnék a fiúval, aki tetszik. vagy egy másikkal, aki kicsit kevésbé tetszik, de még mindig jobb, mint egyedül megrohadni. 

az utóbbi időben tudatosan távolságot tartottam, nehogy kiderüljön, mennyire nem tudok közeledni senkihez. nem érintett meg semmi és senki, ha sírtam, azt is gyorsan lerendeztem, mert nem kell szerelem, nem kellenek érzések. nem para, ha nincs velem semmi, elég a munkám, lefoglal az is, van cél, amerre lehet menni, kurvajó az élet, a magánélet meg csak egy kis fos rész, ami épp nincs, de majd lesz. és persze szeretni lehet ettől még engem is, másokat is, de csak módjával. nehogy fájjon, nehogy megbántódjak, nehogy megbántódjanak, nehogy igazi kapcsolódás legyen, úristen, csak nehogy megint azt érezzem, milyen jó lenne szerelmesnek lenni, mert akkor végem.

27 éves vagyok, és mostanában nem szoktam gondolkodni*.

*de tudom, 27 éves vagyok, és élek, ez is valami.