depresszióm van, ez már biztos. vagy csaksimán mániám. nemtudom. boldogszomorúboldogszomorúboldog vagyok. zongoraszót hallok, boldogság. napfelkeltét nézek, boldogság. arra gondolok, mileszvelem, szomorúság. bár tegnap cseteltem e-vel (tökjó, ez is a vitorlázás miatt van végülis, hogy megint felvettem vele a kapcsolatot) és megbeszéltük, hogy majd együtt felkéredzkedünk egy hajóra. olyanra, ahol ő tud hegedülni, én meg vagy zongorázok (luxusjachton lehet zongora, remélem) vagy ööö... érdekes sztorikat mesélek...? vagy egyefene, megtanulok addig főzni és mégjobban hajózni. addigis: csak én vagyok és te, lendülünk a semmibe.

az egyetemet továbbra is (sajnos? szerencsére?) úgy szarom le, ahogy van. azért mindig a táskámban van legalább egy feladat, amit meg kell csinálni következő hétre, csak ritkán veszem elő és még ritkábban fogok is hozzá... kéne tényleg az a tölcsér, amire kiskoromban is mindig vágytam, amivel beletöltik a tudást a fejembe. mert persze franciául tudni fantasztikus lenne - nem azért, hogy átmenjek a vizsgán vagy hogy tökéletesen tudjak értekezni az emberi tevékenység hatásáról a környezetre (ami mellesleg magyarul sem megy...), hanem hogy tudjak beszélni a hétköznapokban.

f-val úgy döntöttünk (vagyis én, csak szegény kénytelen volt beadni a derekát), hogy franciául beszélünk most határozatlan ideig. így kénytelenek vagyunk franciául gondolkodni. bár francia környezetben néha visszaváltunk, ha valakiről valami rendkívül kedveset akarunk mondani vagy ha csaksimán nem akarjuk, hogy értsék.

a többiektől szép az élet. és ez sosem fog változni.