tem limoges-ba. és irtó furcsa itt lenni. persze valószínűleg leginkább a szakdogapara miatt. legleg. nem is merem pontosan kiszámolni, hány napom van hátra. és azon vettem észre magam, hogy amíg nem kezdtem el írni (mert igen, most azért már elkezdtem! legalább el...), mindenkinek arról beszéltem, hogy nem írom, pedig kéne. meg a blogon is erről írtam (ha valakinek nem tűnt volna fel).

irtó furcsa volt utazni is. budapest elképzelhetetlenül messze van. kb. huszonötször fordult meg a fejemben, hogy visszafordulok. a budapesti reptéren, a párizsi reptéren, a párizsi rer-állomáson, a vonatállomáson, aztán még itt limoges-ban is. mert hiába tízórás út, azért visszamennék most azonnal gondolkodás nélkül. (mondjuk más kérdés, hogy akkor tényleg nem gondolkodnék, mivel akkor tuti nem írnám meg a szakdogám, és akkor utána ideges lennék magamra, az fix, nemkicsit, szóval jobb maradni és gondolkodni, jáj.)

találkoztam zs.tal szerda este (ami elég viccesre és m. szerint szinte végtelenül és félelmetesen hosszúra sikerült, a lezárása pedig hajnali f.zongorázással kísért bődöndpakolás volt), aki kifejtette, hogy nincs mondandóm, ez a baj. vagy stílusom. vagy mindkettő. meg hogy nem gondolkodom. nem olvasok eleget. ilyesmiket. persze nem konkrétan rólam beszélt, egyáltalán nem rólam, hanem más magyarszakosokról, akiket ismer. és egyrészt igaza van, mert valóban nem találom az irányokat abban, amit immár hat éve csinálok, ami kissé ijesztő. de éppen ezért egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem velem van a baj, hanem a választással. hogy gyáva voltam/vagyok azt mondani, hogy nem ezt kell csinálnom. nem ezzel kell foglalkoznom. újra meg újra (persze különböző külső ráhatásokra is, khm...) meggyőztem magam, hogy igenis ez az irány, amerre mennem kell. ez, és nem a kisgyerekek, nem a nagyobb gyerekek, nem a matek, nem a fizika, satöbbisatöbbi. és nem is bánom, csak most már tényleg azt érzem, hogy elég volt. hogy besokalltam annak ellenére, hogy bele se merültem igazán, csak maximum percekre. 

és most nem az volt a beszélgetés konklúziója, hogy mekkora szardarab vagyok, hogy nem foglalkoztam többet az évek során ezzel-azzal, hogy nem olvastam többet, nem írtam többet, nem gondolkodtam többet, ami eddig mindig. hanem lenyugodtam, hogy én nem ezt akarom csinálni. nem ülni és olvasni és írni és olvasni és írni. hanem menni, menni, menni. máshogy szerezni az élményeket, mint ahogy eddig próbáltam.

de még két hétig marad minden a régiben. elkezdtem, írom, befejezem, továbbmegyek. ámen.