diplomamunkám. ma be lett kötve, holnap leadják a szüleim (örökhála érte), és. el sem tudom hinni, komolyan! pontosan két hete írtam le belőle az első sort, kb. ilyesmi időpontban. most meg ki van nyomtatva, aláírva, minden rendben van.

mondjuk vasárnap volt az euforikus öröm része, amikor végeztem a szöveggel, azóta meg már csak a formába rázással folyt a szenvedés. imádok szövegeket átnézni helyesírásilag, de amikor a saját mondataimmal kell szembesülnöm huszonnyolcadszorra, azt nehezen viselem. de mindez a múlté. utólag

minden megérte, amit tettem érte és amit nem tettem meg miatta. mert persze, nem nagy áldozat, de nem mentem el nagyon-nagyon sok buliba, nem mentem el vitorlázni, nem kirándulgattam, nem mentem párizsba. ellenben a szobámban ültem, látástól vakulásig, és írtam-írtam vagy nyavalyogtam, hogy nemmeeeegy.

ma meg hiperszuper napos idő volt, a folyóparton döglöttünk, fürdőruhában, egy tipikus francia bácsi társaságában, akinek olyan sapkája volt és pipázott. persze más bácsik is voltak, akik pétanque-ot játszottak. és fiúk(-lányok), akik futottak és néha kedvesen beszólogattak (igen, egy nő is, bár akkor már nem fürdőruhában voltunk, hanem fagyit ettünk, és jóétvágyat kívánt csak).

és mostantól megint nézhetem, hogy milyen szépek az emberek itt, olvashatok, amit akarok (és hát persze, hogy a következő heti vizsgámra akarok olvasni, éljen a szabadság mámora...), napozhatok, mehetünk ide-oda-amoda franciaországban, szóval hurrá!

(ja persze most így jártam anyátokkalt fogok nézni, mert totál rákattantam ebben a kemény időszakban...)