tárgy mindig segít, hogy megváltozzanak a dolgok. most például van új ágyam és kanapém. ami a régi ágyam és kanapém valójában, de jelen élethelyzetben pont tökéletesen átalakítják a teret, és csak annyira emlékeztetnek régi dolgokra, amennyire még nem fáj, hanem szép. 

persze az is lehet, hogy most már nem úgy nézem a régi dolgokat, se a kevésbé régieket, az újakat meg aztán pláne, hogy direkt fájjanak. meg az is lehet, hogy amikor egy hétvégén meghallgatok három életnyi történetet húsz percben (itt), és rájövök, hogy én ugyan nem drogozok, de folyton szenvedtetem magam, és ugyanúgy elpazarlom ezzel az időmet (vö. a legszebb éveim a fiatalságomból), mintha mákteát innék csak hogy szinten tartsam az elvonási tünetmentességem, na az előrelendít a jóllétre törekvés meg a szépség felé.

szóval most itt ülök a szobámban, a galériaágy alatt, és élvezem, hogy kétféle új kilátásom is lett ebbe(n) a pici térbe(n). továbbá élvezem a szabadságot, az első tavaszi napsütést, a munkámat, és a projektet, amit a régi-új csapattal csinálunk. és nem, nem vágyom másra. nem gondolok a piros elefántra, a démonok bekaphatják. de ha gondolok, akkor is bekaphatják.

a rio, szeretlek című filmet meg nézzék a démonok, de senki más. esetleg a vámpírok, mert azok szerepelnek is benne. de kb. annyira szar a film, amennyire szép a város.