tízmilliószoros nap 2016-ban, úgyhogy próbálok pozitív lenni, arra figyelni, hogy mi jó nekem éppen, nem arra, ami már annyiszor volt. elengedem magam, és elengedem az elvárásokat. a társadalmi elvárásokat főleg. hogy csak akkor lehetsz boldog, ha X évesen Y számú férjed/feleséged és Z számú gyermeked van, az esküvődre legalább 120 embert meg tudsz hívni, a lakásod legalább 50 négyzetméter, a fizetésed legalább nettó kétszázötven, a férjed/feleséged farka/melle legalább X centi (ahol X nem az éveid számával egyenlő, ez egy másik).

szóval próbálok arra figyelni, hogy én, k.j. mitől vagyok jól, mitől érzem magam kellően szabadnak ahhoz, hogy a saját életemet éljem. es ebben benne van a szövegektől elkezdve a barátaimon át az, hogy éppen kivel kavarok vagy járok vagy kibe vagyok szerelmes, minden. hogy mikor vállalok gyereket, kivel, hányat, mennyi idő után, hogy hol élek, hová utazom, mit eszem, mit iszom, kivel találkozom, kivel nem, kivel mit osztok meg, kivel mennyire tartom a határaimat és mennyire mondom meg a véleményemet. szóval minden.

és a blogom címe ugyan az, hogy mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet, de inkább úgy van ez szerintem, hogy az élet annyi mindent megád, aztán én meg beszarok tőle és elfutok a másik irányba. 

szóval tízmilliószoros nap ide, telihold oda, depresszió ide, elvárások oda, nincslakásom ide, denincsférjemse oda, egyszerűen csak élek s ez nem ritka alkalom. és ezzel indult a nap, most ezzel is legyen vége. 

meg azzal, hogy megtanulom újra ezt a verset fejből.