ültem az életbe. meg a boldogságba. ami nem tágít, még ha néha próbálom is elhessegetni. mert furcsa, hogy van. és azon persze parázok, hogy mi lesz. mondjuk hogy valaha bármit is fogok-e tudni írni még. mert most csak szövegek vannak a fejemben. másokéi. hallgatom és olvasom és éneklem és szavalom.

voltunk koncerten j.tal, ami brutálisan király volt. azt éreztem, hogy nem érdekel semmi és senki, csak mint egy buddha, lebegtem. aztán voltunk láthatatlan kiállításon j.val. és soha, soha nem fogom megérteni, egy időben miért akartam vak lenni. alig merem egyáltalán leírni, annyira irreális és nevetséges és tudatlan és megintcsak irreális. egy órára viszont hihetetlen élmény volt. elképesztő, mennyire fontos a látás. és furcsa belegondolni, hogy ha most megvakulnék (ne), akkor mennyire sokmindent látnék továbbra is az emlékek alapján. és amellett, hogy borzasztó, tök sok fantázia is kell hozzá. picit olyan, mintha egy regényt olvasnál és elképzelnéd a szereplőket, csak itt az utcaképet képzeled el a hangok, a szagok meg a tapintás alapján. és aztán nem látod meg soha, igazad volt-e. mondjuk a regénynél se, csak ott kisebb a tét.

most fúj a szél. vége a nyárnak. már vagy ötször akartam írni az elmúlt hónapban, hogy "sétáltam az utolsó nyári éjszakán", de aztán mindig jött még egy. az igazi utolsót észre se vettem. szóval mostantól felöltözöm, de a nyár marad bennem.