egyszerű. csak felveszek egy kisruhát, hozzá tornacipőt, mert nincs szandálom és újra divatos kényelmes, és kilépek a kapolcsi momentán udvarra. egyszerűen körbejárok, mindenkire mosolygok, mert imádom, hogy nyár van, és minden olyan egyszerű. süt a nap, forróság van, lerohad rólam a kisruha is meg a tornacipő is, de eszem egy fagyit és minden megoldódik. aztán leszakad az ég, megszakad a szívem, mert eszembe jut, hogy tavasszal is minden egyszerűnek tűnt. hogy legutóbb márciusban írtam blogot, amikor még nem voltam kanadában, most meg mindjárt augusztus, és úgy fest, idén már nem leszek kanadában. sem jövőre. olyan oldalakat követek, olyan honlapok vannak kedvencnek jelölve, olyan emberek az ismerőseim, ami nem a jövőm. mert hoztam egy döntést, hogy végre minden kibaszott egyszerű legyen, hogy végre egyértelmű legyek, és ne szakadjak kétfelé, hogy ne ingázzak, hogy ne legyen rossz a.nak, hanem legyen boldog úgy igazán, ahogy még nem is tudja, hogy tud lenni, de semmi sem egyszerű most sem, mégsem. nem egyszerű nem beszélni, például. és nem lenne egyszerű beszélni sem. nem egyszerű írni erről, főleg mert az egész utamról még semmit sem írtam, és miért nem csak a szépre emlékezem inkább, ugye. vagyis miért csak arra. egy kutatás szerint szakítás után ugyanazok a hormonok lépnek működésbe, mint a szerelem elején, és ez egy óceán távolságból ugyanúgy működik, mint a szomszéd szobából. és most elakadtam, mert csak annyit szerettem volna mondani, hogy szeretem a nyarat. és hogy szeretem azt a tizennyolcéves ént, aki a harmincéves énnek írt levelet, és akit anno annyira lenéztem, pedig kibaszott cuki volt és kurvajófej és nyitott és elfogadó ésésés. ez a része tényleg egyszerű. úgyhogy holnap is felveszek egy kisruhát és mosolygok.

a többit meg a nyárra bízom.